Termékek Menü

Olvasósarok - Írások szentekről

Szentekről készült írások és méltatások.

„Mi mások javáért és az Úr dicsőségéért dolgozunk, nem pedig a magunk örömére és élvezetére. Nem számít, hogyha megbántanak bennünket. Urunk sokkal nagyobb gyötrelmeket és megaláztatásokat szenvedett el azért, hogy megváltson bennünket.”

„Nézd, hogy a nemes lélek úgy növekszik a szenvedésben, mint a rózsa az édes májusi harmatban. A szenvedés létrehoz, bölccsé és tapasztalttá tesz. Mit is tud az ember, aki nem szenvedett?” (Seuse Henrik)

Vannak emberek, akik egyetlen nagy cselekedet miatt jönnek a világra. Egész életük felkészülés erre a nagy tettre, és életüket hitelessé ez a tiszta, felelős cselekedet teszi. Sokan vannak, akik évtizedeken át várakoznak, hogy eljöjjön az „ő órájuk”, melynek során tetteikkel tehetnek hitvallást mindamellett, amiben hisznek. Ilyen ember volt az, akit Nepomuki János néven ismerünk.

Adni a feleslegből majd a nem feleslegből. Könnyen mondjuk ki ezeket a szavakat, de egészen más minőség az, ha valaki élete minden cselekedetével ezt igazolja. János pedig – az ember akit később Mathai Szent Jánosként jegyeztek be a kereszténység nagy alakjai közé – szembe találkozván az élet fő kérdéseivel, úgy döntött, hogy másokért szeretne élni. 

„Csodálatos Isten az Ő szentjeiben.”
„Mikor gyerek voltam el-elmentem a faluvégi kovácsműhelybe. Ott pokolian izzított a fújtató. Nem lelkesített a kalapács, amely mindig csak ütött. De szerettem, megértéssel néztem az üllőt, amely állta a kalapácsot és nem ütött vissza és minden ütésre keményebb lett...” Mindszenty maga saját gyermekkoráról jegyezte le ezt a szimbolikus és egész életét előrevetítő történetet. 
„Ne feledd el: te azért jöttél a zárdába, és semmi másért, mint hogy mindnyájan nyomorgassanak, és alkalmat adjanak neked az önmegtartóztatásra…légy olyan, mint egy szobor, melyet az egyik kifarag, a másik megfest, a harmadik pedig aranyozással lát el..” Keresztes Szent János
Prohászka Ottokár a nagy magyar hittudós és szociális apostol, a 20. századi egyháztörténet egyik legkiemelkedőbb alakja, akit Mindszenty bíboros „a szentlélek gyönyörűséges hárfájának” és „a haza vezető tűzoszlopának” is nevezett.
Valószínű sohasem fogom elfelejteni azt az estét, amikor egy hosszú nap után, miután végigjártam Assisi Szent Ferenchez, a poverello-hoz (szokták őt így is, Isten szegénykéjének is nevezni) kötődő fontosabb helyszíneket, ott ültem a hatalmas Szent Ferenc Bazilika egyik kövének támaszkodva, és néztem a várost. Fölötte telihold, lelkemben béke, valahogy minden letisztult. A látkép olyan gyönyörű volt, valósággal lebilincselt. Tücskök cirpeltek és a háttérben ott a lágy, sárgás fényben tündöklő város. Szívemben boldogság. Igen, valaki végre megcsinálta! Teljes alázatban, ön-megtagadásban és önzetlenségben. A világban élve, de nem a világból! És lám, fogékony rá a világ! Vagy mégsem? ....
„Egyszer besúgták az érseknek, hogy János csavargókat és rossz nőket is befogad a házába. Miután az érsek felelősségre vonta a nagy ápolót, ő ezt válaszolta: Hogyha csak az igazakat fogadnám be, hamarosan üresen állnának a termeim, és akkor hogyan tudnék a bűnösökért dolgozni? De jöjjön el a házamba, kegyelmes uram és lássa saját maga! Úgy fogja találni, nem uralkodik ott semmiféle visszásság és csak egyetlen igazán rossz emberünk van, aki méltatlanul eszi az alamizsnában kapott kenyeret – és az én vagyok! „