Charles de Foucauld– Az alázat útjain
„Vallásunk alapja a szeretet. Ez a szeretet arra kötelez minden keresztényt, hogy úgy szeresse felebarátját, azaz minden embert, mint önmagát. Következésképpen felebarátjának üdvösségét éppen úgy életfeladatának tekintse, mint a sajátját. Minden kereszténynek apostollá kell lennie. Ez nem tanács, hanem parancs, a szeretet parancsa.” (Foucauld Károly)
Foucauld Károly, az ember akiről mesélek, gyönyörű kisfiú volt. Pufók, kicsiny arcocskája inkább egy kislányra emlékeztetett. Ragyogó nemesi családba született 1858. szeptember 15. napján, tele híres ősökkel. Bertrand de Foucauld Szent Lajos király oldalán esett el egy keresztes hadjáratban, míg Jean de Foucauld Jeanne d’Arc, azaz Szent Johanna jobbján vett részt VII. Károly megkoronázásánál. Károly szülei tehetős emberek voltak nagy vagyonnal. A gyermeket bensőséges szertartáson már két napos korában keresztvíz alá tartották. Édesanyja elhalmozta őt szeretetével. Három éves volt, amikor húga, a kis Marie megszületett. Károly és Marie élete harmóniában és biztonságban indult. Aztán édesapjuk tüdőbeteg lett, Károly hat éves sem volt, amikor édesanyja születendő kistestvérükkel együtt a koraszülésbe belehalt, majd néhány hónap múlva a papa is eltávozott, így Károly az anyai nagyapa gyámsága alá került. Néhány évre rá kitört a háború, így az addig biztonságot jelentő független városból, Strasbourgból el kellett hogy meneküljenek. Az ifjú mire 17 éves lett, az élet által megtépázott, hitét vesztett, haraggal teli ifjonccá vált. Az Arisztophanészt kedvelő szkeptikus és céltalan fiatal katonának tanult. Továbbá nagyapja után valóságos vagyont örökölt. Rejtő Jenő könyveiben találhatunk hozzá hasonló figurát, aki gúnnyal tekint az életre mivel mindent elveszített, semmitől se fél és furcsa vigyorral az arcán szabadon hagyja magát sodorni egy őrült tánc változó ritmusában. Két év alatt 49-szer büntették meg fegyelmezetlensége és hanyagsága miatt. Botrányt botrányra halmozott. Nevetve helyeztette magát tartalékos állományba, amikor züllött barátnőjét, mint állítólagos feleségét vitte magával az algériai Sétif-i légióba. Majd visszatért újra katonának, amikor meghallotta, hogy társai Oránban harcba kerültek. De a harcban is ugyanolyan szkeptikus és félelmet nem ismerő, mint annak előtte, viszont egyszerre a legnagyobb önfeláldozásig merész, kitartó, sőt szolgálatkész is. Afrikai tapasztalatait követően újabb kalandokba bonyolódott. Miután négy év leforgása alatt hatalmas pénzt, 110 ezer frankot szórt el és maradék vagyonát rokonai kezelésére bízták, másfél éven át készült fel újabb furcsa tervére. Zsidó rabbinak álcázva magát olyan területek felfedezésére indult, ahová őelőtte fehérbőrű ember még nemigen tehette be a lábát. Közel egy éven át kóborolt, végig életveszélyes körülmények között a mohamedánok elszigetelt világában. Sokszor vándorolt étel és ital nélkül a sivatagban, többször lett rablók által kifosztva, úgy hogy közben titokban végig földrajzi-csillagászati méréseket és úti feljegyzéseket jegyzett be picinyke titkos füzetébe. Amikor visszatért, a Földrajzi Társaság kitűntetése és ünneplése várta, de őt magát a hírnév hidegen hagyta. Nyugtalansága, céltalansága megmaradt, sőt fokozódott. Keresett valamit, de nem tudta még, hogy mit. Valamit érzett már a muszlim éjszakák csendjében. Elragadta őt a Korán varázsa és az iszlám hit tiszta ereje, de ez meg nem nyugtatta őt. Mígnem egyszer sok-sok kóborlás és válasz nélküli kérdés után Marie unokanővére (Foucauld később úgy tekintett rá, mint védőangyalára) javaslatára meglátogatta a párizsi Szent Ágoston plébánia papját. Állítólag ez a tiszta lelkivezető, Huvelin abbé csak ránézett és meglátta benne az Istenre szomjazó embert. Az atya csak annyit tett, hogy azon nyomban meggyóntatta, majd megáldoztatta és célkeresztbe állította a kereső ifjú életét. 1886 adventjében történt mindez, pontosan egy időben a kor másik kiemelkedő nagyságának, Lisieux-i Kis Teréznek a megtérésével.
Itt ki kell emeljük, hogy e két kiemelkedő entitásnak (Foucauld-nak és Teréznek) az életét együtt tanulmányozva olyan érzése lehet az érdeklődőnek, mintha két hatalmas angyal, egyik jobbról, másik balról egyensúlyozná ki őt az alázatban és egyszerűségben való törekvés útjain.
„Mihelyt hittem, hogy van Isten, azonnal megértettem, hogy nem tehetek mást, minthogy egészen érte éljek. A szerzetesi hivatásom a hitemmel egy órában született meg.” – írta Foucauld kis belső megvilágosodásáról.
Foucauld valódi pálfordultán ment át. Jézus, az ő áldozata és életének üzenetei valósággal elbűvölték őt. És nem akarta afféle vasárnapi keresztényként csak félig-meddig követni őt. Figyelte-átgondolta a Krisztus követés útját. Fejében tisztázta, megértette hogyan élt a Megváltó és példaképnek, mintának tette Őt maga elé, akit akár szigorú és radikális tettekben, de szilárd elhatározással követni akart. És erre a megértésre és szilárd elhatározásra épült rá Foucauld későbbi egész életútja. Így lehetett az ő Krisztus követése a későbbiekben tántoríthatatlan és megkísérthetetlen!
Naplójának egyik híres feljegyzése így hangzik:„Nem utazhatom át életemet első osztályon, mikor Az, akit szeretek, a legutolsón élte azt végig.”
Foucauld megértette hogy a megalázott és megvetett, az utolsó helyet önként választó Jézust kell követnie. Ehhez a tiszta megértéshez vágyak is kapcsolódtak. Egy elnyűtt és agyonfoltozott ruhában dolgozó testvér látványa elbűvölte őt. Assisi Szent Ferenc és Klára életében jött el hasonlóan tiszta érzés, a szent szegénység, a „Szegénység Úrnőjének” szeretete. Foucauldnál a megértés és érzés harmonikus kapcsolata nagy elődeihez hasonlóan a megértett dolgokat végrehajtani akaró tettekbe fordult. Keresésének útjához tartozik még, hogy lelkivezetője, Huvelin abbé nagyon bölcsen egy három hónapos szentföldi zarándoklatra küldte el őt. És éppen itt, Mestere életének erőt adó helyszínein mélyült el benne, égett bele Foucauld-ba mindaz, ami őt később Krisztus valódi követőjévé tette. Betlehemben nagy örömet élt át és megtapasztalhatta a tiszta lekiismeret valódi békéjét. De Jeruzsálembe érve akarva-akaratlanul a Kereszt titkaiba ütközött. A kérdés innentől kezdve az lett a számára, hogyan lehet követni az Üdvhozó-megváltó Krisztust a másokért önként vállalt szenvedés útján a kálvária különféle stációin. És fontos itt kiemelnünk, hogy Foucauld hozzáállása a passióját járó Krisztus követésének útján nem egy szomorú, kényszerből szenvedő ember hozzáállása volt. Sőt, pontosan ez a passió követés vált számára élete örömévé, legfontosabb céljává, sőt boldogságává, melyben lelkiismerete megnyugodott. És éppen ez a motiváció és megértés segítette át őt élete későbbi összes nehézségén. „Az én igám édes, az én terhem könnyű.” Cseng vissza számunkra a szentírás üzenete, és visszhangzik nekünk újra és újra, mert Krisztus követés az áldozatvállalás szeretete nélkül nem lehetséges. Ez a titokban másokért és a világért vállalt jó az, ami a keresztény, a világ megváltóját követő ember új és legfontosabb öröme lesz, míg a régi örömök fontossága elenyészik. Ez a cél és törekvés lelkesíti a valódi keresztényeket tartozzanak bármelyik rend, felekezet vagy vallás zászlaja alá. És ennek megvalósítása adja az ember tiszta lelkiismeretéből fakadó békességet is.
Foucauld ekkor már bizonyosan tudta: Jézust alázatban, észrevétlenül, a megvetettek életében osztozva és a kereszt hordozásában kell követnie. Szerzetesrendbe szeretett volna lépni, méghozzá olyanba, ahol a legtökéletesebben utánozhatja Őt. Hosszas mérlegelés után a szigorú trappista életet választotta. Innentől kezdve kereste a lehető legnagyobb szegénységet. A lehető legegyszerűbb, sőt legmonotonabb munkákat kívánta végezni. Sőt, kereste a megaláztatásokat és a névtelenséget is, minden olyan élethelyzetet, amely az alázat felé tereli az embert.
Eszünkbe jutnak a nagy lelkitárs, a lisieux-i kármel kis nővérének, Teréznek a szavai: „Nem vágyom arra, hogy Lourdes-ba menjek. Hogy elragadtatásaim legyenek. Sokkal többre tartom az áldozatok egyhangúságát! Milyen boldogság olyan rejtettnek lenni, hogy senki sem gondol ránk.”
E gondolatokat magunkba fogadva kezd körvonalazódni számunkra valami fontos, amit a vallási irodalom „kis út” néven említ. Itt a hétköznapi kis cselekedetek, a középszerűség keresése, a titokban másokért végrehajtott kis tettek fontossága felértékelődik. Ezen az úton az első lépcső az alászállás és a süllyedés, nem pedig az emelkedés. A jelentéktelenség keresése itt egyfajta eszközzé válik azért, hogy az ego ne emelkedjen. Ugyanígy fontossá lesz a középszerűség. Hogy az ember ne fölötte, hanem mellette legyen a többieknek. A kiszolgáltatottság, sőt tehetetlenség keresése is, mert amikor az ember elengedi saját önző akaratát és a szüntelen kontrollt, akkor tud az isteni erő beléáradni. Ahol kitárja az erőtlenségét az isteni kegyelem előtt és nem akar irányítani. És itt jön be az engedelmesség, a másokhoz alkalmazkodó élethelyzetek keresése is. Igazodni másokhoz és vezetve lenni. Megtanulni mindezt méghozzá annak jegyében, hogy az ego csökkenhessen, Ő pedig növekedhessen bennünk.
Fentiekkel ellentétben viszont a legtöbb ember életének törekvése fölfelé irányul. Pénz, világi sikerek, pozíció, hatalom, kényelem és külsőségek – kellemes, fájdalom nélküli élet vonzzák az emberi lelkeket.
Nagy baj, és hatalmas félreértés az, hogy a vallási élet felé fordulva is megtartja az ember ezt a felfelé törekvő irányultságot, és ugyanazt a törekvést folytatja mint annak előtte. Hogyha próbál minél komfortosabban, minél könnyebben és minél kevesebb fájdalom nélkül élni. Ha az első helyet, a sikert és a pozíciót keresi, a háttérbe húzódott szerény és titokban végrehajtott jó cselekedetek helyett, és valamiféle szellemi karriert igyekszik bejárni. Hogyha fölébe emelkedve a többieknek, diktálni, irányítani, vezetni, eredményt elérni akar. A Krisztus követésén alapuló szellemi utakon ez a törekvés különösen hamis, hiszen maga Jézus Krisztus a nagy példakép is szerény egyszerűségben töltötte életét. Lefelé, és nem fölfelé törekedett, sőt egyre lejjebbre jutott, vállalva az emberléttel járó összes szenvedést és fájdalmat. Nem kényelmes életre és világi hatalomra, hanem éppen ellenkezőleg, alázatos szolgálatra, és mások szenvedéseinek az enyhítésére törekedett. Kijelenthetjük, szellemi útra lépve paradox mód lefelé haladunk fölfelé, és a tanítvány szellemi fejlődése annál erősebb, minél inkább halad a mélység irányába, fejlődve az alázatban és a szerény egyszerűségben.
Foucauld mindezeket már közvetlenül Huvelin abbéval való megrázó találkozása után felismerte. Így írt naplójában: „Mennyire szomjazom végre azt az életet élni, amelyet megsejtettem, amikor Názáret utcáit róttam, melyeket a mi Urunknak a megvetettségbe és a névtelenség homályába rejtőzött szegény mesterembernek a lábai tapostak.”
Egy csodálatos könyv, René Bazin: A Szahara szíve meséli el azokat a küzdelmeket, melyeket Foucauld innentől kezdve bejárt. Tulajdonképpen Marie-Albéric testvér, ahogyan akkor őt nevezték, ugyanolyan fura alak lehetett a szerzetesek között, mint annak előtte az orani légióban. A hideget könnyen viselte, az örökös hallgatást is, a böjt egyáltalán nem okozott számára problémát. Ruházat, lakás és élelem tekintetében rendkívüli mód le tudta fokozni az igényét. Viszont ahogyan egyre titokzatosabbnak és különlegesebbnek tűnt szerzetestársai számára, Albéric testvér egyre inkább kiemelkedett. Ezért a fő terültetek, amelyek kihívást okoztak a számára, az engedelmesség és középszerűség gyakorlása voltak. Hosszas vívódás után döntött arról, elhagyja a monostori életet egy nagyobb szegénység, az „utolsó hely” megtalálása reményében. De elöljárói válasza nem érkezett gyorsan, éveken át komoly próbákat kellett kiállnia. Az akkor számára igencsak világias Rómába is el kellett mennie, hogy teológiai tanulmányokat folytasson. Végül 1897 februárjában kapta meg a felmentést egyházától ideiglenes fogadalmai alól. Ugyanezen a napon viszont egy szigorú magánfogadalmat tett: „Örökös tisztaság és örökös szegénység: kötelezem magam arra hogy soha ne rendelkezzek többel, mint amennyije egy szegény munkásnak van.” Ezt követően, még mindig keresve saját útját, Názáretbe ment, ahol egy ideig a klarisszáknál volt egyfajta kifutófiú. Viszont különleges életmódja az elöljáróknak hamar feltűnt. Pletykák is keringtek az odahagyott családi vagyonról és nemesi származásáról. De ő csak az utolsó helyet kereste és valósággal örült, amikor különös munkásöltözete miatt a gyerekek megdobálták. Titokban úgy fogadott minden megaláztatást, mint égi segítséget ahhoz, hogy Urához közelebb kerülhessen.
Furcsa megállapítanunk, hogy bizonyos értelemben a szentföldi élet egyfajta kísértés volt Foucauld számára. A klarissza apátnő kolostori lelkésznek szerette volna őt, és körvonalazódott számára egy új karrier lehetősége. Ő azonban felismerte ezt, és így írt erről egyik levelében: „… lelkigyakorlataim megmutatták nekem azt, hogy nem a Szentföldön kell élnem Názáret életét, hanem a legbetegebb lelkek, a legelhagyatottabb bárányok közé kell mennem. Ezt az isteni lakomát, melynek most szolgája lettem, nem a rokonoknak, nem a gazdag szomszédoknak, hanem a sántáknak, a vakoknak, a szegényeknek, egyszóval azoknak a lelkeknek kell felkínálnom, akiknél nincsen pap. Fiatal koromban bejártam Algériát és Marokkót. Marokkóban, amely akkora mint Franciaország, legalábbis Marokkó belsejében, nincs egyetlen pap sem. A Szaharában, amely kétszer akkora,cv mint Franciaország, és sokkal népesebb mint gondoltuk, alig van egy tucat miszzionárius. Egy nép sem látszik olyan elhagyatottnak, mint ezek!” Hogy lelke hívásának eleget tegyen, végül 1901-ben, gondos előkészületek után indult el az algériai Beni-Abbesbe. Egy kápolna szűkős felszerelését vitte magával: néhány könyvet, 50 m hosszú kötelet, hogy a sivatag kútjaiból vizet meríthessen, sátorveréshez alkalmas durva vásznat és szőnyegnek használható szétfejtett zsákokat. Életveszélyes és rendkívül nehéz terve végrehajtásánál nagy segítségére voltak régebbi kóborlásai, felfedező útjainak tapasztalatai.és a hadseregben töltött időszakból eredő kapcsolatai. (Több hajdani katonatársa időközben komoly rangra emelkedett.) Újra felfedező lett hát, kereső, viszont már nem magát, saját lelki üdvösségét kereste, hanem azokat a lelkeket, akiken segíthetett. Így ereszkedett be egyre mélyebbre az algíri Szahara szívébe, hogy megossza mindazt, amit saját útkeresése közben megtalált. Először a karavánutak csomópontjánál lévő Beni-Abbesben hozott létre egy kis, végtelenül egyszerű remeteséget, amely talán éppen ezért, a maga tiszta és ártatlan egyszerűsége miatt tudta legjobban a krisztusi szellemiséget kiárasztani. Házát, amelyet khaoua-nak, azaz „testvériségnek” nevezett, megtalálták a szállást kérők, szökött rabszolgák, légionáriusok, mohamedánok, hitetlenek, arabok és négerek egyaránt. Ő pedig mindenki számára szélesre nyitotta a kapukat. Új felfedezés volt számára a rabszolgák végtelen kiszolgáltatottsága. Sikerült megvásárolnia és felszabadítani egy rabszolgát is, és amikor látta, hogy a kormányhoz írott, a rabszolgák érdekében írott leveleinek nincs visszhangja, és segítséget nem várhat, elhatározta, hogy ő maga lesz a rabszolgák rabszolgája. Velük eszik, mossa a ruhájukat, takarít utánuk, tanítgatja őket, sőt, megszerkeszti a Szahara szegényeinek kiskatekizmusát is. Foucauld, vagy ahogyan a nevét ekkor már használta, Károly, Jézus testvére, rendkívül praktikus ember volt. Ő állította össze később a nagy hiányt pótló francia-tuareg és tuareg-francia szótárakat is. Károly egy szerzetesi regulát is készített, mely azonban olyan szigorúra sikeredett, mint a sarutlan regulák eredeti tervezetei, sőt állítólag oly szigorú volt, hogy a sokak által kritizált és az egyház által soha el nem fogadott Assisi Szent Ferenc által írott eredeti regulát is túlszárnyalta. Egy új szerzetesrendről álmodozott, Jézus Szent Szívének Kistestvérei néven, de ezt a szegénységet és lemondó életet az ő idejében még senki sem követte, és szentesítését a Vatikán elutasította. A kalandok melyeket átélt, sok könyvet megtölthetnének. Fontos fejezete volt például életének, amikor régi barátját Henry Laperrine-t 1903-ban a szaharai oázisok új parancsnokának nevezték ki. Az ő unszolására indult el, együtt a légiós csapatokkal, beljebb a Szahara mélyén elhelyezkedő Hoggar régióba, ahol Tamanrassetben egy újabb remeteséget alapított. Ez a lépés még Károlyt saját magát is megdöbbentette. Ő, aki előtte mindig gondosan tervezett és elemzett, most szó szerint fejest ugrott a semmibe, kerékbe törve saját terveket szövő természetét. Már semmi mást nem akart, mint szeretni, az adott pillanat lehetőségét felhasználva. Úgy tűnik, már útján a Hoggar felé is furcsa imádságos állapotba került. Amerre elvonultak,, kereste a betegeket, a szegényeket és érző szívvel válaszolt az egyre növekvő testi-lelki nyomorra. Imádkozott és vezekelt útja során szünet nélkül. Nem fogadta el a felkínált tevét, gyalogolt a csapat mellett, szomjúságtól gyötörten.
A Hoggaron izgalmas öt hónap várta őt, mert a francia csapatok hamar elvonultak onnan. A „francia marabu”-ról, ahogyan őt nevezték, azonban elterjedt, hogy „az emberek, az ott élők iránti szeretetből” érkezett, ezért sorra nyíltak meg a kapuk a számára. Moussával, a tuaregek hírhedt vezérével is összebarátkozott, sőt annak később egyfajta lelki vezetője is lett. Moussa még Károly testvér családjának előkelő kastélyát is meglátogatta, értetlenül kérdezve, hogy a gazdag Károly miért él olyan szegénységben. Ekkor jelent meg Károly testvér remeteségének ajtaján a később oly sokak által használt felirat: „Jesus Caritas”. Ekkor kezdte el használni a fehér ruhát, amelyen a szív szimbólum fölött megjelent a kereszt. Azt hirdette: „Vallásunk lényege a szeretet és a testvériség, és ennek szimbóluma egy szív.”
Károly testvér életét innetől kezdve meghatározta a két remeteség együttes gondozása. Volt, hogy évente ötezer kilométert gyalogolt a remteségek között, forróságban, a Szahara szélsőséges körülményei között. Sőt, később még egy harmadik remeteséget is alapított Asekremben, több mint 2000 m magasan.
Rendkívül sokoldalú ember volt. Kitanulta például a kutak tisztítását. Népdal-és népköltészetgyűjtő, hagyományőrző tevékenységet is folytatott. Egy tuareg evangéliumon is dolgozott és szükségből ő volt a környék orvosa is. Még egy meteorológiai megfigyelőállomás létrejöttében is közreműködött. Ezek a tettek mind a cselekvő szeretet tanúságtételei. A Krisztus-követés megértésének és elméletének gyakorlatba való átfordításáról szólnak. Eközben egyfajta belső magányosság is rászakadt. Elhagyta az ő általa kiváltott hűséges rabszolga is. Károly volt később kétszer is francia földön toborzóúton, de munkatársakat nem talált. Még Párizs érsekénél is volt, de terveit ő sem támogatta. Állítólag egyetlen vállalkozó akadt csak, de három hónap után ez az ember is megbetegedett és hazautazott, így Károly testvér misszióját egyes-egyedül vitte véghez. Ekkor hangzott el a prófétai mondat: „Én csak vetek, aratni más fog.” És ekkor, élete utolsó évében írta le e sorokat is: „Nem mondhatom, hogy különösképpen vágyódom meghalni… Annyi jót kell tenni, annyi lélek van pásztor nélkül…” Amikor kitört az első világháború, a tamanrasseti remeteséget a szegények védelmére alakította át. Itt halt meg, 1916. szeptember 1-én olyan egyedül, amilyen magányosan végezte küldetését. Egy fiatal rabló pánikba esve fejbe lőtte őt. Még ha tervezett rendje élete során nem is tudott megalakulni, halálát követően lelki hagyatéka nyomán számtalan szerzetesi kongregáció, világi és papi közösség és társulás jött létre, 1968 óta egyházi jóváhagyással működnek. Károly testvért 2005. november 13-án boldoggá avatták. Életének üzenete sokakat indított el afelé, hogy jobb és emberségesebb emberré váljanak.
dr. Torgyán Atilla
Idézetek:
„Azok az eszközök, amelyeket Jézus a jászolban, Názáretben és a kereszten használt: a szegénység, megvetettség, megalázottság, elhagyatottság, üldöztetés, szenvedés, kereszt. Íme, a mi fegyvereink, isteni jegyesünk fegyverei.”
„A keresztényeknek minden emberre úgy kell tekinteniük, mint nagyon szeretett testvérükre…Isten szeretetére a felebarát szeretete által jutunk el: e két szeretet nem lehetséges egymás nélkül. Ahogy növekszik az egyik, úgy növekszik a másik is.”
„El kell jutni a sivatagig és ott kell tartózkodni egy ideig, hogy befogadjuk Isten kegyelmét. Ott üresedik ki az ember. Ott dob ki magából mindent, ami nem Isten. Ott üresíti ki teljesen lelke hajlékát, hogy minden helyet egyedül Istennek hagyjon… Szükség van erre a csendre, erre az összeszedettségre, minden teremtmény teljes elfeledésére… Isten így alapozza meg uralmát a lélekben, és teszi annak életét bensőségesebbé. Később a lélek pontosan olyan mértékben hoz gyümölcsöt, amilyen mértékben ez a belső ember kialakult benne.”
Foucauld a szentekről: „Van Isten! Isten maga az üdvözítő szeretet! Ezt az örömhírt kell életükkel kiáltaniuk.”
„Életünkben azt az órát használtuk fel a legjobban, amelyben a legjobban szerettük Jézust.”
„Megsemmisülésünk a leghathatósabb eszköze annak, hogy Jézussal egyesüljünk és hogy a lelkek javára tegyünk…”
„A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és a hidegség. Az ember a hallgatásban szeret a legizzóbban. A lárma és a szavak sokszor kioltják a belső tüzet.”
„Az engedelmesség a szeretetnek a legvégső, a legmagasabbrendű és legtökéletesebb foka, amely által az ember megszűnik önmaga számára létezni. Megsemmisül és meghal, mint Jézus a kereszten.”
„Minden emberben Jézust látni és eszerint cselekedni. Jóság, tisztelet, szeretet, alázat és szelídség. Többet tenni embertársainkért , mint önnön magunkért.”
2022. május 15-én avatták szentté.
Az emberiség fáklyavivői című könyv 2. kötetében is olvashatnak Charles de Foucauld-ról.
A 3 kötetes valláslexikon-sorozat az emberiség szellemiségét meghatározó vallásalapítók, kiemelkedő hatású szentek és szellemi tanítók életét mutatja be. A sorozat kedvezményesen megvásárolható webáruházunkban. Ára: 23.990 Ft HELYETT 19.990 Ft!
