Termékek Menü

Akira Kuroszava: Rőtszakállú

2017. 02. 19. 09:00:00

Bodnár Dániel,  Magyar Kurír

Akira Kuroszava 1965-ben készült filmje a XIX. századi Japánban játszódik, egy vidéki közkórházban, ahol a társadalom legszegényebbjeit, számkivetettjeit ápolják, a Rőtszakállúnak nevezett igazgató vezetésével.

Yasumoto, egy fiatal, ambiciózus orvos érkezik a rendelőintézetbe. Büszkén hangoztatja, hogy a nagyvárosban, Nagaszakiban tanult, elsajátította a fejlett holland gyógyítás alapjait, ígérete van rá, hogy hamarosan a sógun (hadvezér, 1847-ig a császár helyett ő gyakorolta a tényleges politikai hatalmat – B.D.) személyi orvosa lesz. Yasumoto fényes orvosi karrierre vágyik, elképzelhetetlen számára, hogy hosszabb távon dolgozzon ebben a minden téren lepusztult kórházban. Gyűlöl itt lenni, nem érdekli a betegek szenvedése. Tudatosan száll szembe Rőtszakállú előírásaival, szakét iszik, hogy lerészegedjen, nem hajlandó fölvenni az egyenruhát, abban bízva, hogy engedetlenségét látva a főorvos elbocsátja. A szigorú tekintetű, látszólag mogorva, egész életét a betegek szolgálatának szentelő Rőtszakállút azonban mindez hidegen hagyja, mert meglátja Yasumotóban nem csak a szakmailag, de emberileg is kiváló orvost. Van türelme kivárni, míg mindez bebizonyosodik.

A novellisztikusan felépülő filmben minden egyes epizód fejlődést idéz elő Yasumoto személyiségében. Rőtszakállú megmenti az életét, amikor a hosszabb ideje ápolt, többszörösen gyilkos őrült nő késével el akarja vágni a torkát. Ezt követően Yasumoto végignézi a valamikor jó körülmények között élő aranyzománcozó öregember, Rokusuke haldoklását, akit a kocsmából vittek be. Szánalmat nem, csak félelmet és undort érez, s megütközik azon, amikor Rőtszakállú azt mondja: „Nincs magasztosabb egy férfi utolsó pillanatainál.” Rőtszakállú nem csak a nyilvánvaló testi sebeket, hanem a lélekben zajló fájdalmakat is meglátja, tisztában van azzal, hogy a testi szenvedéseket gyakran valami hatalmas lelki tragédia váltja ki. Így Rokusukénak is legjobban a szíve fáj. Beigazolódik ez, amikor a halott öregember lánya feltárja családi tragédiájukat: anyja elhagyta az apját egy fiatalabb segédje kedvéért, akihez aztán hozzákényszerítette a lányát. A nő három gyermeket szült a durva, részeges férfinek. Amikor az akkor már magányosan élő apja segítő kezet nyújtott neki és gyermekeinek, elutasította, mert szégyenében nem tudott volna az apja szemébe nézni. Nem bírván tovább gyötrelmeit, a nő megvágja késsel a férjét, de Rőtszakállú, kihasználva felsőbb kapcsolatait, elintézi, hogy nem veszik el tőle a gyerekeit. Yasumoto Rőtszakállúval együtt végighallgatja a nő önmagát vádoló vallomását, látszik arcán a megrendültség, lelkének eddig zárt kapuja kezd megnyílni az emberi fájdalmak, szenvedések előtt.

Hasonlóan tragikus történet Sahachié, akinek halálos ágyánál a kórház összes ápoltja ott fohászkodik az életben maradásáért. Mindenki szerette, szent embernek tartotta. Sahachi még betegen is dolgozott, mások helyett is, minden rászorulónak segített. Kiderül, hogy mindezzel egy halálos bűnét akarta jóvátenni: haldoklása pillanataiban nyilvános bűnvallomásban tárja fel, hogy gyilkosságot követett el, képtelen volt megbocsátani szerelmének, hogy a távollétében elhagyta – az asszony, félve attól, hogy Isten megbünteti őket túlzott boldogságukért, egy földrengést isteni jelnek tekintett, nem tért vissza Sahachihoz, mindenki azt hitte, meghalt – és más férfinak szült gyermeket. Sahachi feltárulkozása közben zuhog az eső, mintegy szimbolizálva a lélek megtisztulását. Rőtszakállút ekkor egy részeg beteg álnoknak nevezi. A főorvos alázatos jellemét és kiváló pedagógiai érzékét bizonyítja, hogy az ekkor még lélekben nem egészen jelen lévő, semmit sem bizonyító Yasumotót kéri meg: figyelmeztesse, ha észreveszi, hogy álnok vagy öntelt lenne.

Yasumotónál a végső megvilágosodás akkor következik be, amikor Rőtszakállúval együtt kiszabadítják a bordélyból a tizenkét éves Otoyót, akit a madame rá akart kényszeríteni, hogy szórakoztassa a vendégeket. A mások akaratából prostituáltak közé kényszerített Otoyo azonban nem volt hajlandó erre. Mivel az élettől eddig csak rosszat kapott, mindenkit ellenségének tekint, kivétel nélkül azt feltételezve az emberekről, hogy bántani akarják. Rőtszakállú Yasumotóra bízza a gyógyítását, és ekkor kiderül, hogy valóban kiváló orvos. Végtelen türelemmel tűri Otoyo lázadó vadságát, egyértelműen elutasító viselkedését, szeretettel viszonozva azt. S végül a lány megenyhül, annyi szenvedés, fájdalom után elhiszi, hogy vannak a világon jó emberek is, akik önzetlenül akarnak segíteni rajta. Lelkének romlatlanságát mutatja, hogy amikor Yasumoto a kimerültségtől ágynak esik, ápolja. Később pedig nem árulja el, hogy a szüleivel és két testvérével együtt mélyszegénységben élő, örökké éhes, hétéves Chobdo – aki ló szeretne lenni, mert fűből rengeteg van – ételt lopott a konyháról, s ezt követően rizst csempész ki neki. Az irgalmas szeretetlánc pedig folytatódik tovább, a Chobdót korábban szutykos kis tolvajnak nevező ápolónők egyike, miután megtudja, hogy a gyermek milyen rettenetes körülmények között él a családjával, zokogásban tör ki, majd titokban ugyancsak étellel látja el. A film egyik legtragikusabb epizódja, amikor Chobdo családja, nem látva más kiutat a nyomorból, közös öngyilkosságot követ el. Egyedül a kisfiú marad életben, a remény továbbhordozójaként, bízvást számíthat a Rőtszakállú által vezetett intézmény segítségére. Rőtszakállú a legnagyobb, legrettenetesebb szörnyűségek közepette is mindenütt jelenlévő isteni Gondviselést jelképezi, amely egyaránt kiterjed a lelki, anyagi, testi segítségre.

Az emberi tragédiák véget nem érő láncolatát megismerve, és látva Rőtszakállú irgalmasságát, a lelkileg új emberré vált Yasumoto, szembenézve korábbi énjével, beismeri mesterének: „Ifjú voltam és büszke, hogy egy Nagaszakiból visszatért orvos vagyok. Túl jó voltam e rendelő számára. Még magát is mélyen lenéztem, megvetettem. De én vagyok a megvetésre méltó. Önhitt és kétszínű.”

A film végén Yasumotónak megvalósulni látszik korábbi álma, nincs akadálya annak, hogy a sógun orvosa legyen, de ekkor ő már lélekben a társadalmi periféria legszélére zuhant betegekkel, szegényekkel érez együtt. Ezért, bár nősülés előtt áll, jövendőbelijének is fölfedi, hogy nem fogadja el a sógun ajánlatát, s lemondva rangról és gazdagságról, orvosi hivatását a legszegényebbek szolgálatába állítja, vállalva mindazt a nehézséget, ami ezzel jár.

Akira Kuroszava megrázó erejű alkotásában kölcsönhatásban vannak egymással az emberi tragédiák, és ezzel párhuzamosan a lélek fejlődése. A kezdetben csak önmaga érvényesülését szem előtt tartó Yasumoto, szembesülve az élet számára korábban elképzelhetetlen, szörnyűséges mélységeivel, ráébred, hogy az életben nem a rang és a gazdagság számít, hanem az, hogy az ember ott végezze el küldetését, ahová a gondviselés állította. Neki azokon kell segítenie, akiket a társadalom megvetése, közönye vesz körül. Akkor is, ha szolgálatáért csupán kevés elismerés jut osztályrészéül, anyagi haszna pedig szinte semmi.

 

Rőtszakállú
(Japán film, 1965., 178 perc)
Rendező: Akira Kuroszava
Író: Shugoro Yamamoto
Forgatókönyvíró: Akira Kuroszava, Masato Ide, Ryozo Kikushiana, Hideo Oguni
Operatőr: Asakazu Nakoi, Takao Saito
Zeneszerző: Masaru Sato
Főbb szereplők:
Rőtszakállú: Toshiro Mifune
Yasumoto: Ynzo Kayama
Otoyo: Tasumi Niki
Sahachi: Tsutomu Yamazaki
Bodnár Dániel