Páduai Szent Antal – Isten szócsöve
A szellemi úton járó embert úgy kell elképzelni, mint aki felébresztette és párbajra hívta a lelkében szunnyadó sárkányt. Először csak rövidke küzdelmek jönnek, a megzavart sárkány újra és újra visszaalszik. Aztán eljön az a pont, amikor már nincs lehetőség a visszaalvásra, és meg kell vívni a végső nagy csatát. Vagy a sárkány (a bennünk lakozó Árnyék) győz végül, vagy mi. Csak az diadalmaskodhat, aki képes lehívni és alkalmazni szellemi erejét, az addig igen távolinak tűnő magasabb ÉN erőit. A küzdelem életre-halálra megy: aki nem képes az Árnyéklénnyel elbánó szellemi erőt megragadni és használni, elbukik. Minél erősebb a sárkány, annál nagyobb a lehetőség az emelkedésre és a megerősödésre, de annál könnyebb elbukni is.
A mesterek segítenek felébreszteni az alvó sárkányt, ami fejlődésünk egy bizonyos pontján már elkerülhetetlen. Nekünk az a feladatunk, hogy felvérteződjünk erre a harcra, vagyis törekedjünk a magasabb Énünk erőivel való kapcsolatra. Ezt segíti elő a megfelelő életmód, valamint a szellemi gyakorlatok. Azonban az ellenerők legfőbb fegyvere, és működésének legerősebb eszköze éppen az ember maga! Mindez az ember felelősségére mutat rá, hiszen csak arra tudnak hatni az ellenerők, aki mulasztásból, gyengeségből vagy tudatlanságból elmulasztja magát napról napra újra és újra kifényesíteni, egyre magasabb szintre emelni. Persze sokáig, sokszor nagyon sokáig elbukjuk önmagunk fényesítésének feladatát, és a sötét leple alatt az ellenerők átveszik az irányítást. Azonban ha állhatatosan növeljük belső fényünket a Mesterek által javasolt életmódbeli és egyéb módszerekkel, egyszer mindenképpen megtörténik az áttörés.
Fontos megfigyelés, hogy minden, a Szellemmel kapcsolatba lépő ember életében van egy könnyen felismerhető pont, egy vízválasztó, ami után az illetőre szinte rá se lehet ismerni - mintha egy életen belül két különböző entitás lenne. Ahogy minden ismert szellemi ember életében határozottan megjelenik ez a választó vonal, úgy Páduai Szent Antal életében is megtaláljuk.
Antal hosszas felkészülés, alázatban, szegénységben és imádságos lelkületben töltött napok után gyanútlanul elment egy pappá szentelési ünnepségre. Gondolta, meghallgat egy szép szentbeszédet. Kiváló domonkosrendi tudósok és ferences szerzetesek is voltak ott, mégsem szándékozott egyikük sem beszédet tartani. Bár mindenki úgy tudta, hogy Antal tanulatlan és latinul sem beszél (akkoriban ezen a nyelven kellett prédikálni a templomokban), mégis szinte fellökdösték a pulpitusra. Jött a döbbent, a kínos csönd, Antal bátortalansága, majd hirtelen, teljesen váratlanul ömleni kezdtek Antal ajkáról a szavak. A korabeli leírások szerint szavai olyanok voltak, mint egy csodálatos dallam hangjai. Arcáról túlvilági öröm sugárzott, ami átragadt az egész hallgatóságra. Hangja az emberek szívébe hatolt. Beszédét döbbent csönd követte, Antal pedig új emberként távozott. Ezzel az eseménnyel kezdődött a csodáknak az a hatalmas áradata, amely egészen egyedülállónak tekinthető még a katolikus egyház nagy szentjeinek sorában is. Ettől a prédikációtól kezdve beszélhetünk Antalról mint Isten szócsövéről, minden idők egyik legragyogóbb térítőjéről, egy új kor képviselőjéről.
Antal ennek az újfajta moralitásnak, és újfajta minőségnek az előfutára volt. A korabeli leírások szerint beszéde olyan tisztító és átalakító erőt hordozott, amitől a legelvetemültebb bűnösök is térdre rogytak, és komoly átalakulás indult meg bennük. Az áradó szavak hője szétégetett mindent, ami régi és tisztátalan, a tisztítótűz fájdalmai után pedig életre kelhetett az ember magasabb minősége. Valóban döbbenetes lehetett, ahogy a nagy szent beszédére a pénznek és vágyaiknak élő uzsorások összerogytak, és bűnbocsánatért esedeztek. Az a morális ébresztő erő, ami Krisztus e tanítványán keresztül kiáradt a világba, rendkívüli történések sorozatát indította el.
Menjünk azonban most vissza Antal életének korábbi, a vízválasztó eseményt megelőző szakaszára. A mindössze 36 évet élt nagy szent Lisszabonban született 1195-ben, Fernando Martin de Bulhoes néven. A jelek már kora gyermekkorában sejtetni engedték, hogy nem hétköznapi ember született. Minden történetnél beszédesebb az a különleges vágy, ami a gyermek lelkében felmerült: vértanúhalált szeretett volna halni.
Fontos tény, hogy a kis Fernandót apja királyi lovagnak szerette volna neveltetni, édesanyja viszont a Szent Szűznek ajánlotta fel a fiát. Mivel a gyermek is, édesanyja is a szerzetesség mellett volt, végül az apa is beleegyezett a döntésbe. 15 éves korában az Ágoston-rendi szerzetesek közé állt egy kis monostorba, majd két év múlva átkerült Coimbrába, a Szent Kereszt apátságba. Coimbráról érdemes tudnunk, hogy a portugál terület fővárosa és egyben szellemi központja is volt, az apátság pedig annak is egyik legfontosabb pontja. Valószínűleg atyai hatásra az ifjú az egyházon belül is bejárt egyfajta karriert, és bekerült a szerzetesek egyfajta „krémjébe". Coimbrában szentelték pappá, és összesen kilenc hosszú évet töltött itt.
1220-at írunk. A fiú gyarapodott, erősödött, a szülők nyugodtak voltak, hiszen Fernando az erények példaképévé vált, az Ágoston-rendiek kedvencévé. Akár véget is érhetne ezen a ponton a történet, ha Antal egész életében ebben a híres és szép monostorban maradt volna, azonban történt valami váratlan dolog. Egy szép napon látogatóba érkezett Assisi Szent Ferenc néhány kisebb testvére. Mezítláb és darócruhában jöttek, összes vagyonuk ez a durva ruha és a kordának nevezett öv volt. Ennek ellenére csak úgy sugárzott belőlük az öröm. Azt mondták, eljegyezték magukat a szegénység úrnőjével. Nem volt miért aggódniuk, boldogok és kibillenthetetlenek voltak. A világban, de láthatóan nem a világból , hanem egy jóval fölötte álló dologból, a határtalan és diadalmas Szellem erejéből. Megjelenésük darabokra zúzta Fernando addig felépített világát. Érezte, hogy erre vágyott egész életében. Egyik oldalról ott volt minden: a hatalmas könyvtár, kényelmes elzártság, egyfajta szerzetesi luxus, nem volt gondja a világ vonzerejével és kísértéseivel. Elzártan, imádságban, de mégis kényelemben és védelemben élt. Kell ennél több? Fernandónak kellett! Pontosabban éppen a kevesebb kellett! Fontos tudnunk, hogy ez a döntés, még nála sem volt rövid és egyszerű folyamat volt. A barátok, akikkel először találkozott, vértanúhalált haltak a szaracénok térítése közben. Később jöttek új ferences szerzetesek, akik próbálták őt lebeszélni, mivel úgy gondolták, az addig kényelemhez szokott fiatal és elkényeztetett szerzetes hamar belehalna a mezítlábas, földön alvó életmódba. Ő azonban döntött: felvette új ruháját, nevét Antallá változtatta –a névváltoztatás az ő korában nem volt gyakori szokás – és nekivágott új életének. A lovagi lét csábítása után ez volt tehát életének második nagy kísértése.
A próbák és kísértések sorozata azonban nem ért itt véget, sőt éppen most jutottunk el Antal megkísértésének legnehezebben észrevehető stációjához: Antal ugyanis valami miatt fejébe vette, hogy vértanúhalált kíván halni. Nem vizsgálta, mit akar a Megváltó, merre vezetik élete fontos jelei, csak menni akart, mindenáron Afrikába. Rendjétől nagyon sokáig nem kapott erre engedélyt, de ő kivárta! Már a Marokkóba vezető úton, a hajón lebetegedett, odaérve is gyenge és erőtlen volt, nem tudott felgyógyulni, folyton lázas volt. Sok-sok hónap után (persze itt is sok minden történt, amiről most hely hiányában nem írhatunk) úgy gondolta, Isten úgy kívánja, hogy visszamenjen portugál földre. Istennek azonban valami más terve volt, mert amint hajóra szállt, hatalmas vihar tört ki, ami a hajót Szicíliába sodorta, Itáliába, a ferences rend szülőatyjának, Assisi Szent Ferencnek hazájába. Nem meglepő, hogy megint találkozott ferences szerzetesekkel, akik éppen a ferencesek gyűlésére igyekeztek. Ferenc, a poverello, Isten szegénykéje, ekkor még élt! Antal úgy érzi, Umbriába, Assisibe kell mennie, és jön a megerősítő égi jel: virágzik a természet, életereje pedig visszatér.
Szavakkal leírhatatlan az a földi paradicsom, ami Antalt Assisiben fogadta! Olyan szent helyekre gondoljunk, mint a Getsemáné kert hangulata Krisztus idejében, a ligetek, ahol Buddha tanítványaival sokáig állomásozott, vagy a helyek, ahol Sri Chaitanya Mahaprabhu tanítványaival táborozott. Mégis, itt valami új született! Antal 1221. május 23-án érkezett meg Santa Maria degli Angelibe, a ferencesek káptalanjára. A völgy, ahol Ferenc több mint ötezer társa gyűlt össze, egészen szokatlan, varázslatos látványt nyújtott. A testvérek egyfajta szent kollektív eksztázis állapotában voltak. Minden idejüket imával és szent énekek éneklésével töltötték. Vidámak voltak, gond nem nyomasztotta őket. Ekkor még a szent szegénység regulája szerint a csupasz földön háltak, étel-ital nem aggasztotta őket, agyagból és gallyakból kis ideiglenes kunyhókat építettek maguknak. A környék lakossága megérzett valamit ebből a szent, mennyei hangulatból és szekérszámra hordták az ételt a szerzeteseknek. Három héten át táboroztak így. Az esemény varázsát és kirobbanó erejét szinte elképzelni sem lehet. Még ma is érezhetően körüllengi Assisit ez a Szent Tér, az a fajta tér, amit OSHO tanítványai Buddha térnek neveztek. Assisiben Szent Ferenc alapozta meg ezt a különleges, szent aurát, valamint a közelében lévő sok tiszta és szent ember, mind Krisztus tanítványai és követői, akik közül az egyház is sokakat szentté avatott később. Spirituális robbanás volt ez a javából!
Antal valószínűleg sokat tanult félresikerült afrikai próbálkozásából, és az egész találkozót egyfajta félehúzódó, várakozó, elcsöndesedett állapotban töltötte. Látta társai lelkesültségét: csoportok jöttek létre, misszionárius csapatok alakultak, kinevezték a tartományfőnököket, beszéltek a fiatalok képzéséről, a reguláról. Amikor véget ért a káptalan, és mindenki lelkesen útnak indult, Antal szinte céltalanul egy kisebb csoporthoz csatlakozott, akik remete életbe kezdtek. Itt jött élete újabb nagy kísértése: az elzárkózott, világtól távoli remeteélet csábítása. Talált is egy kedvére való barlangot, ahol naphosszat imádkozott és imádkozott, fázott, koplalt és imádkozott Az idő egyre telt, és ha így haladt volna tovább, minden idők egyik legnagyobb csodatévő térítő szentje egy barlangban végezte volna egyedül, feladatát bevégzetlenül hagyva. Ekkor történt azonban a cikkünk elején említett csodás esemény: közbeavatkoztak a hierarchiák és jött a meghívás a pappá szentelés szertartására (Forli, 1222) ahol Antal elmondta első különleges szónoklatát. Antal életének egyik legnagyobb tanulsága az, hogy még egy ilyen magas szintű szellemi mesternél is megtörténhetett mindez. A kísértő rafináltságáról és erejéről tanúskodik számunkra ez a példa.
A jól sikerült szónoklat hatására Antalból egészen más ember lett, és az isteni erő elkezdett áradni rajta keresztül. ekkor született meg az elnevezés, amellyel sokan ma is illetik őt: Antal a csodatévő. Másik oldalról megközelítve úgy fogalmazhatnánk: ettől a ponttól fogva számára semmi sem volt lehetetlen. A csodák áradata egyértelműen bizonyítja: Isten embere számára minden lehetséges. Mégis, különlegesnek tekinthetjük azt a könnyed és természetes módot, ahogy a csodákat végrehajtotta, mintha egy másik dimenzióban lett volna. Ki kell emelnünk, hogy a csodákkal kapcsolatban Antal általában titoktartást kért, sokszor gyorsan távozott a helyszínről, ő pedig mindvégig alázatos és szerény maradt. Gyakran felhívta a figyelmet arra: a csoda nem az övé, hanem Istené. Az is fontos tény, hogy az esetek jelentős részében szegény és egyszerű embereknek segített. Ő is, mint nagy elődje, Szent Ferenc, nagy becsben tartotta a szegénységet és a benne élő embereket. A nincstelenekkel Antal mindig különös figyelemmel bánt.
Antal figyelme és feltétel nélküli, elfogadó szeretete tették lehetővé, hogy a csodálatos tettek ilyen végeláthatatlan sorban áradjanak rajta keresztül. A végtelenségig fogékony volt az ember passiójára, ami átalakult benne együttérzéssé majd tettekben megnyilvánuló cselekvő szeretetté. Emlékezzünk vissza a XIX. században élt nagy német filozófusra, Friedrich Nietzschére, akinél ez a végtelenségig fokozott együttérzés ugyanúgy megvolt, azonban ellenerős hatásra átcsapott elmebetegséggé. Antal azonban Krisztussal megerősödve élte át az együttérzést, és a krisztusi erő alakította át benne mindezt pozitív cselekvéssé. Életét megfigyelve kiváló példáját láthatjuk meg a híres jelmondatnak: „Élek pedig nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
Írjunk le itt néhányat a csodákból: gyakran történt például, hogy portugál nyelven prédikált, szavait mégis tökéletesen értették más nemzetiségűek. Az állatok nyelvén minden bizonnyal értett. Eretnekeket úgy térített meg Riminiben, hogy érdektelenségüket látva a halak felé fordult, nekik kezdett el prédikálni. Szavai hatására több ezer hal dugta ki a fejét a vízből és figyelt érdeklődve Antal szavaira. Ezt követően persze az eretnekek is másképp közelítettek a nagy szent mondandójához. Egy alkalommal, amikor Montpellier egyik templomában prédikált, eszébe jutott, hogy ugyanabban az időben egy másik templomban kellett volna énekelnie. Fejére tette a csuklyáját, lehajtotta a fejét és több mint fél órán át úgy maradt. Majd, mintha mi sem történt volna, tovább tartotta a szent beszédet. Másnap mindenki megtudta, hogy ezalatt a fél óra alatt a másik templomban rendtársaival együtt énekelt. Tanulságos és felemelő olvasmány elmélyednünk a csodáiról összeállított úgy nevezett „Csodák könyvében”.
Külön kiemelném Szent Antal alázatos lelkületét, amit minden körülmények között megőrzött. Amikor már Assisi Ferenc is püspökként szólította meg egy levélben, sőt maga a pápa Assisi Szent Ferenc utódjának nevezte őt, még ekkor is sikerült szerény alázatosságát megőriznie. "Isten szegénykéje", Ferenc nyomait követve elment például a Vernára, a szent hegyre, ahol Assisi Szent Ferenc megkapta a stigmáit, amikor azonban megtalálta a barlangot, ahol Ferenc imádkozott, azt mondta, nem méltó, hogy belépjen oda. Bár kinevezték egy időre ferences tartományfőnöknek, az első adandó alkalommal lemondott erről a posztról. Valójában mindig csöndre és békére vágyott. Mégis, amikor szólították, szavainak erejével harcba szállt a nagyvárosok uzsorásaival és az istentagadással szemben. Felkereste a lelki szükséget szenvedőket és a szegényekre is gondja volt. Az önsanyargató élet, a folyamatos nélkülözések és fizikai fájdalmak annyira kimerítették, hogy igen korán, 36 évesen levetette fizikai testét. Írásom fennmaradó részét annak bizonyítására szeretném szánni, hogy bár teste elnyűtt és tönkrement, Antal magasabb testeiben és szellemében tovább él.
Először is tudnunk kell, hogy halála igen különleges körülmények között zajlott. Akkoriban Itáliában nagy kultusza volt a szenteknek, ereklyéiknek pedig mágikus erőt tulajdonítottak. A szentek sírja és ereklyéje politikai tartalmat, tekintélyt és egyfajta erőt is jelentett. Amikor például Szent Ferenc halála közeledett , Assisi polgárai komoly fegyveres kísérettel (a rivális Perugiát messze elkerülve) kísérték a nagybeteg szentet szülővárosába. Amikor pedig a hasonló népszerűségnek örvendő Antal lelkét kilehelte, Pádua város három különböző kerülete is igényt tartott a holttestre. Antal 1231. június 13. napján, a Capo di Ponta kerületben húnyt el. A testvérek igyekeztek eltitkolni a szent halálát, ami egy zárt cellácskában történt. Mégis, bár a hírt nem tudhatták – gyerekek vonultak ki csapatostul az utcára és kiáltozni kezdtek: „Meghalt a szent atya! Meghalt Szent Antal!” Egy egész könyvet lehetne írni arról, hogyan indult meg a kis híján fegyveres összecsapásba torkolló harc a szent holttestéért. (Végül – a szent kérését figyelemben tartva – a székesegyház kerülete, azon belül is Santa Maria nyert).
E cikk végén feltétlenül meg kell emlékeznünk a június 17-én, Antal halálát követő negyedik napon elinduló eseményekről. Ekkor, közvetlenül a temetés után indultak meg a csodás események a szent sírjánál. számtalan beteget hoztak a sírhoz, akiknek elég volt ahhoz hozzáérniük, és azonnal meggyógyultak. Azokat a betegeket pedig, akik az odaözönlő tömeg miatt nem juthattak a sírhoz, a templom előtti térre vitték és ott, minden körülálló szeme láttára ők is azonnal meggyógyultak. Valóban megnyílt itt Padovában a vakok szeme, a süketek hallottak, a sánták ugrándoztak, a némák nyelve pedig megoldódott. Az elsorvadt tagok újraéledtek, megszűnt a púposság, a láz, a torokbaj és egyéb különféle betegségek. A korabeli leírások arról is beszélnek, hogy Padovában megvalósult az, „Új Jeruzsálem”, amiről a Jelenések Könyve írt. Mindenesetre a csodáknak eme özöne párját ritkítja még a szentek történetében is. Számunkra pedig tiszta és világos üzenetet hordoz Szent Antal története: semmi sem lehetetlen azok számára, akik hisznek.
Dr. Torgyán Atilla