SZÁROVI SZENT SZERAFIM

Élt egyszer egy hatalmas aszkéta, akit szentként tisztelt mindenki. Egy forró sivatagban élt, ételre-italra alig volt szüksége, vágyak, szenvedélyek, testi kísértések már rég nem gyötörték, ingerültség, harag nem feszítette, és a legnagyobb fájdalmakat is békével viselte. Remete Szent Antal volt ő, Egyiptom nagy szentje, más remeték nagy példaképe. Egyszer, amikor már úgy gondolta, hogy meglehetősen magas szintre jutott, arra kérte az Urat, mutassa meg neki, hol is tart a fejlődésben. Feltehetően valami elismerésre, önigazolásra, megnyugtató jutalomra számított, ezért igencsak meglepte a gyors és különös válasz, miszerint „még nem érte el a varga mértékét”. Hamarosan útra is kelt és meglátogatta az Úr által felemlegetett egyszerű vargát. Persze semmi különöset nem látott rajta, ezért faggatni kezdte. Arra hivatkozott, hogy személyesen az Úr küldte, ami a kis vargát igencsak megrémítette. Végül a varga így felelt: „Semmi különöset nem teszek, csak munka közben nézem azokat, akik elmennek előttem, és arra gondolok, hogy üdvözülnek majd ők, és hogyan kárhozom majd el én…” A nagy Szent Antal, a sivatagi szerzetesség megalapítója állítólag a varga szavainak hatására értette meg, hogy az alázat és az alárendeltség lankadatlan keresése nélkül nem beszélhetünk valódi szerzetesi életről.

Pontosan az alázatnak, ennek a csodálatos erénynek az állandó keresése és gyakorlása emelte az ortodox kereszténység nagy szentjét, Szárovi Szent Szerafimot oly sok ragyogó életű szerzetes fölé. Az alázat példamutató gyakorlását jelképezi, hogy térden állva halt meg. (A földi élet elhagyására készülődvén fehér csuhát viselt, karjait pedig mellén keresztbe fonta.) A nagy sztárec, aki rendszerint égő gyertyát hagyott a cellájában, így utalt már jó előre a halálára: „Amíg élek, tűzvész nem lesz, de ha meghalok, halálom beálltát tűzvész adja majd hírül.” És valóban, 1833. január 1-jén kora hajnalban szerzetestestvérei a cellából erős füstöt észleltek kiáradni. Miután az ajtót betörték, hatalmas füstbe és titokzatos félhomályba burkolózó helyiségbe léptek be. Ekkor pillantották meg a térden álló, imádkozó alakot. Azt gondolták, alszik, vagy talán önkívületben van. Csak később, amikor ébresztgetni kezdték, ismerték fel, hogy a sztárec már halott.

Oroszország és a sztárecek

Ahhoz, hogy jobban be tudjuk mutatni Szárov nagy szentjét, rövid történelmi kitekintésre van szükség. Oroszország nagy egyháza, az őskeresztény alapokon nyugvó ortodox (görögkeleti) egyház 1721-től kezdve rendkívül nehéz időket élt meg. Nagy Péter cár uralkodásával elkezdődött az úgynevezett szinódusi korszak, amikor a politika és az államfő, vagyis a cár akarata uralta az egyház életét. Az egyházi megújulást és lelkiséget nagyban befolyásolta az egyház fő döntéshozó szerve, a szent szinódus, melynek élén egy világi ember – az úgy nevezett főfelügyelő – állt, aki mindenben érvényesítette a cár és a világi politika akaratát. Ezt a vészteljes időszakot egy újabb sötét korszak követte, melyet a kommunista és szocialista rendszer erőteljes materializmusa formált. Pont ezekben a vallási szempontból sötétnek nevezhető századokban indult el a sztárecség néven ismert szerzetesi mozgalom, amely annyi jót és megújuló lelkiséget adott a világ szellemi életének. A „sztárecség” egy ősi szerzetesi intézmény: a sztárec olyan szerzetes (akár pap, akár pappá nem szentelt szerzetes), akit eltöltött Isten lelke, vagyis a Szentlélek. A sztárecek Istentől vezérelt szent emberek, akik tanítómesterei, vezetői és segítői lettek az orosz népnek. Ők tanították meg az orosz embert arra, hogy belső lelki életet éljen. Celláik a népi műveltség alapjait adták és mindig nyitva álltak a szenvedő, segítségre szoruló emberek előtt. A sztárecek tisztaságára és emelkedett lelkületére nemcsak az egyszerű emberek figyeltek fel, hanem a gazdag földbirtokosok és előkelőségek is, akik közül sokan hallgattak a sztárecek véleményére és tanácsaira. Hatásuk ekképpen – bár a hivatalos papság mozgásterén kívül éltek – mégis gyakran felülmúlta a hagyományos papok és szerzetesek befolyását. A sztárecek közel kerültek a néphez, a lelki élet céljáról szóló tanításaik mindenki számára elérhetőek voltak. Így ír erről Johann Kologrivov atya a Fejezetek az orosz lelkiség történetéből című értekezésében: „A lelki élet nem külső aszkézisből áll, hanem az Istenhez való közeledésből, a lelki tevékenységből, az állandó önmagamra figyelésből, a saját bűnös vonzalmaimmal vívott harcból, a szívnek belső imával történő megszenteléséből és megvilágosításából. Ez a cél nem érhető el másképpen, mint a bűnös akaratról való lemondás által.”

Szent Szerafim – remete és tanító

A sztárecek Szentlélek által vezérelt tiszta szellemiségéhez köthető az a szerzetesi megújulás is, amely messze túllépett Oroszország és az Athosz-hegyi ortodox centrum határain. Ennek a szerzetesi megújulásnak az egyik kiemelkedő alakja volt az a szárovi remete, akit Szent Szerafim néven ismer a világ. Életével mintha egyesítette volna az őskeresztény hagyomány előnyeit és alapjait, valamint a modern életszentség fontos jellemzőit. Szent Szerafim egyszerre volt tisztánlátó pap, aki a szeretet által egyesülve belelátott az emberi lelkekbe, sőt, ismerte a modern korba átlépő ember összes lelki nyűgét; illetve a legnagyobb egyszerűségben, kis kunyhóban élő remete, aki a világtól teljesen elzárkózott. Egyik legjobb barátja egy hatalmas barna medve volt, akivel úgy beszélgetett, mintha csak egy embertársa volna. Szent Szerafim élete a szentek küzdelmének minden fontos jegyét magán viseli: Avilai Szent Terézhez hasonlóan szerzetessé avatása után nem sokkal neki is volt egy hosszú tisztító betegsége, ami összesen három évig tartott, ebből másfél éven át az ágyból sem tudott felkelni. Volt továbbá egy hallgatási fogadalmakkal tűzdelt, 15 éven át tartó szigorú remeteidőszaka is, amelyben minden szinten diadalt aratott a kísértő fölött. (Ekkor olyan látomásokat, szenvedéseket és kísértéseket kellett kiállnia, mint amilyeneket Pio atya is átélt.) Nagy tisztulásai és átalakulásai után sorra nyíltak meg számára azon képességek, melyek révén mások segítőjévé tudott válni. Újabb öt esztendőt kellett várni arra, hogy belső sugallatra végül feladja világtól elzárkózott életét. Cellájának ajtaja innentől kezdve élete végéig mindenki előtt nyitva állt, hallgatási fogadalmát feloldva pedig senkitől nem tagadta meg a segítő beszélgetést és útbaigazítást.

Élete valódi tanítás volt a hitből és Isten ismeretéből származó keresztény örömről, az öröm gyakorlásáról, a feltámadás és a megváltás, illetve a világban Krisztussal elindult színeváltozási folyamat örömteli titkának felfedéséről. Az egyik legfontosabb irat, amely fennmaradt e ragyogó sztárectől, éppen a Szentlélekkel való kapcsolatról szól. Szent Szerafim arra hívja fel a figyelmet, hogy a Szentlélekkel való egyesülés a keresztény élet fő célja – az ima, a böjt, a virrasztás, az erényekben való fejlődés, a keresztény praxis, sőt a jó cselekedetek is csupán eszközök, amelyek elősegítik, hogy a Szentlélek átjárhasson minket. Ezeket az eszközöket Isten adta nekünk azért, hogy általuk és az Ő szeretetéből lehetőségünk legyen közeledni Őhozzá. Ebben az értelemben a szenvedés és a betegségek is eszközök, melyeket helyesen viselve elősegíthetjük a Szentlélek befogadását.

Szárovi Szerafim – aki fiatalkorában egy rokonától megtanulta a kereskedelem alapvető fogásait – azt tanította, hogy a jó tanítvány olyan, mint egy jó kereskedő: állandóan azt keresi, mi hozza számára szellemi szempontból a legtöbb hasznot: „…például ha neked az imádság és virrasztás adja leginkább Isten kegyelmét, akkor virrassz és imádkozz! Ha böjtöléssel nyersz el több kegyelmet, böjtölj, ha a jótékonyság hoz többet, adj alamizsnát! Ekképpen mérlegelj minden erényt, amit Krisztusért valósítasz meg!” Szerafim atya szerint a keresztény önvizsgálat legfontosabb kérdése, amit újra és újra fel kell tennünk magunknak, így szól: „A Szentlélekben vagyok-e vagy sem?” Ha a válaszunk nem, kutatnunk kell magunkban, hogy miért hagyott el bennünket a Szentlélek. Sőt, el kell kezdenünk felemelni a lelkünket hozzá a korábban említett segítő eszközök által. Mint az evangéliumban olvashatjuk: „aki nem gyűjt velem, az szétszór…” (Lk. 11:23.). A keresztény ember életében ez a „gyűjtés” az ima, a jó cselekedetek, a másokért felajánlott áldozatok stb. formájában tud megvalósulni.

A Szentlélekkel kapcsolatos kérdések kiemelkedő jelentősége mellett (a hozzá érkezőket is aszerint vizsgálta, hogy kit milyen mértékben hatott át a Szentlélek) a sztárec életében volt egy másik kiemelkedő jelentőségű személy is: az Istenanya. Háromszor is Ő gyógyította meg Szerafimot komoly betegségeiből, és végül az Ő parancsára nyitotta meg remetelakjának zárt ajtaját a világ előtt. 12 fontos Mária-jelenése volt, a legutolsó éppen a halálakor (egy Mária-ikon előtt térdepelve halt meg).

Az ortodox kereszténység úgy tartja, hogy az Istenanya fiával, Jézus Krisztussal együtt az egész teremtés megújításának társvezetője. Szerafim az Égi Anyát „minden öröm örömének” nevezte. Hitte és tanította, hogy aki az Istenanyához közeledik, az Istenhez közeledik, aki pedig elfordul tőle, az a Szentlélek ajándékától fordul el. Szerafim mester élete vége felé mesélte el tanítványainak, hogy amikor hosszú, három éven át tartó betegsége során miseáldozatot mutattak be társai az ágyánál, szenvedéseit érzékelve megjelent előtte az Istenanya János és Péter apostolokkal együtt, majd az ifjúra mutatva így szólt: „Ő a mi nemzetségünkből való.”

Szerafim élete

Szárovi Szent Szerafim 1759. július 19-én született Kurszk városában, a mai Oroszország területén. A gyermeket az első hét diakónus egyikének tiszteletére Prohornak nevezték el. Édesapja téglagyáros volt, de korán meghalt. A kis Prohor hétéves korában lezuhant a Szent Szergij-templom harangtornyából, de a balesetet csodálatos módon sértetlenül túlélte. Tízévesen halálos betegség támadta meg, ám álmában megjelent neki az Istenanya és megígérte, hogy meggyógyítja őt. Egy fontos búcsú épp másnapra esett, és a hatalmas eső miatt az Istenanya ikonját Prohorék kertjén keresztül vitte át a körmenet. A haldokló Prohort édesanyja felkapta és az ikon elé tartotta, az ifjú pedig nemsokára teljesen felgyógyult.

A gyermek, amint megtanult olvasni, rögtön a szent könyveket bújta. Amikor bejelentette, hogy szerzetes szeretne lenni, édesanyja megáldotta őt és egy réz feszületet ajándékozott neki, amelyet Prohor élete végéig őrzött és viselt is. 19 évesen indult útnak Kijevbe, az orosz kereszténység bölcsőjének számító Pecserszkaja Lavra barlangmonostorba. Itt éltek a XI. században Antonyij és Feodoszij atyák, az első orosz szerzetesek, és itt remélt az ifjú útbaigazítást kapni az életére vonatkozóan. Találkozott is egy Doszifej nevű remetével, aki a következő szavakal bocsátotta útjára: „Eridj gyermekem a szárovi kolostorba, az a hely válik üdvösségedre, és ott is fejezed majd be földi zarándoklásodat.” Prohor 1778. november 20. napján érkezett Szárovba, és 55 éven keresztül, egészen haláláig itt is élt. Felfigyelhetünk ugyanakkor egy furcsa ellentmondásra: bár életrajzírói mind azt hangsúlyozzák, hogy a szent többet nem hagyta el az oroszországi Szárov vidékét, mégis világot látott egy francia szerzetes, Jean-Yves Leloup beszámolója, mely szerint Szerafim atya a görögországi Kalkidiki területén lévő Athos-hegyi köztársaságban, a Panteleimon-monostor mellett hosszú időn át tanította őt.

Két esztendővel Szárovba érkezése után jelentkezett az ifjúnál az a három éven át tartó, halálosnak számító betegség, amiből ismét az Istenanya segedelmével épült fel. Prohor 1876 augusztusában lett szerzetes, ekkor kapta meg a Szerafim nevet, ami azt jelenti: „lángoló”. Hét éven át volt diakónus, és ebben az időszakban számos jelentős látomást élt át a szentmisék alatt. Amikor szerzetespappá szentelték, megerősödött benne az igény, hogy remeteként teljes magányba vonuljon. Pontosan tizenhat évvel a szárovi monostorba érkezése után, elöljárói engedéllyel elindult, hogy egy kis cellát keressen magának. A cella a Szárovka patak partján, körülbelül öt versztára (több mint öt kilométerre) volt a monostortól. Itt az atya kis veteményeskertet és egy méhest is fölállított. Egymástól meglehetősen távol más remeték is laktak a környéken. Szerafim a maga erdős dombocskáját „Athosz-hegyének” hívta, míg a dombot körülvevő kedvenc helyeit Jézus Krisztus életének fő helyszíneiről nevezte el: volt például Betlehem, de Getsemáné kert és Golgota is. Életének ebben a szakaszában az atya mindig ugyanazt a ruhát hordta. Hatalmas csönd volt körülötte, és állítólag sokszor látták őt kővé dermedten szent imádságba merülni, de senki sem vette a bátorságot, hogy a mélységes csendet megzavarja. Alighanem ebben a csendben bimbózott ki Szerafim életében az a keresztény kontempláció, az áhítatra és alázatos tiszteletre épülő belső imaállapot, amely egész életét végigkísérte. Ebbe a mély csöndbe érkezhetett meg a Szentlélek is, amelytől eltelve Szerafim atya számtalan csodálatos tanítást tárhatott a világ elé. „Még senki sem bánta meg, hogy hallgatást fogadott” – mondta később lelki gyermekeinek.

Ha a falusiak látták is, vagy abban a szerencsében volt részük, hogy találkozhattak vele, a szent alázatosan és hosszan meghajolt előttük, majd szó nélkül továbbment. Egyszer talált a monostor és a cellája között félúton egy hatalmas követ. Halála előtt árulta el tanítványainak, hogy ezer éjjelen át járt ide titokban imádkozni. Szeme előtt az ősatyák aszkézise lebegett. Gyermekkorától kezdve szinte elviselhetetlen lábfájás gyötörte, mégis mindig térden állva, kitárt karokkal imádkozott: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Ez az önátadó ima-felajánlás isteni segítség nélkül nem tudott volna megszületni. „Ha a szív meghatódott, akkor Isten is velünk szokott lenni” – mondogatta a sztárec.

Remetesége alatt sok sötét támadás érte. Ahogyan Bloch, a költő mondta: „Keresd a fényt, és megleled, hol a sötét.” Rendszeresen szörnyű hangok, üvöltések gyötörték. Egyszer kiverték cellája ablakait és egy hatalmas fatuskót dobtak be rajta. Gyakran látta, hogy egy koporsó jelenik meg a cella közepén, amelyből egy halott jött elő. A legszörnyűbb támadást azonban hús-vér emberek, három környékbeli paraszt követte el ellene, akik pénzt követeltek tőle. Valószínűleg dühítette, zavarta őket a szentség, amelynek ők közelébe sem érhettek. E három ember csaknem halálra verte a sztárecet, aki tudvalevőleg rendkívül erős testalkatú volt, baltája is volt, így könnyedén védekezhetett volna. A sztárec azonban békésen letérdelt, letette fejszéjét a földre, karjait mellén keresztbe fonta és így szólt a gonosztevőkhöz: „Amit tenni akartok, tegyétek meg.” Miután a rablók kiélték durvaságukat és mindent felforgattak, megmagyarázhatatlan félelem fogta el őket és elszaladtak. Az atya csak másnap tudott eljutni a kolostorig. Gyógykezelést nem kért, mivel újra megjelent neki az Istenanya, aki biztosította őt a felépüléséről. A sztárec a feladatait – sérülései ellenére – újra el tudta látni.

Szent Szerafim tizenöt évig élt remeteként, ekkor a kolostori káptalan kötelezte őt rá, hogy vasárnaponként és az ünnepnapokon részt vegyen az istentiszteleteken. Mivel lábai már nem bírták a sok gyaloglást, beköltözött a monostor egyik cellájába. Remeteségének szigorán azonban még ekkor sem enyhített, és további öt évet kellett várni rá, hogy 1815-ben megnyissa cellájának ajtaját, majd egy újabb hosszú esztendőt,  hogy megtörje hallgatási fogadalmát. Ettől kezdve senkitől sem tagadta meg a beszélgetést és útbaigazítást. A sztárec életének ezen szakasza nagyon hasonlít Pio atya életének arra az időszakára, amikor áradt hozzá a nép San Giovanni Rotondóból és a világból. Hozzá hasonlóan a sztárec is belelátott a lelkekbe, látta a távolban zajló történéseket, és minden pontosan úgy volt, ahogy ő megmondta.

A sok gyönyörű történetből most csak néhányat idézünk fel. Egyszer egy Jelizarev nevű falu vezetőjének a hitvese kereste fel az atyát, mivel a férje súlyosan megbetegedett. Az asszony  Szárovba érkezése után megtudta, hogy a sztárec senkit sem fogad. Ott állt az atyát váró hatalmas tömegben és már minden reményét elvesztette, amikor váratlanul kinyílt a cellaajtó és Szerafim megjelent a küszöbön. A tömegről tudomást sem véve a sztárec egyenesen a fiatalasszonyhoz fordult és a nevén szólította, holott korábban soha nem találkoztak. „Agrippina leányom, jöjjél ide hamar!” Az asszony átverekedte magát a tömegen, majd mielőtt bármit is szólhatott volna, a sztárectől egy adag szentelt vizet, áldozati kenyeret, szentelt bort és néhány kétszersültet kapott. Szent Szerafim  megáldotta őt, és mintha ez lenne abban a pillanatban a világon a legfontosabb dolog, így szólt: „Mielőbb vidd el ezeket férjednek!” Megfogta a lány kezét és a saját vállára tette, ahol jól kitapintható volt a vastag madzag, melyen a sztárec súlyos vaskeresztje lógott. Kedvesen így szólt hozzá: „Leányom, eleinte mindenkinek nehezére esik a kereszt viselése, de most már nem nehéz. Eridj férjedhez, és ne feledd el az én terhemet. Isten veled!” A sztárec még megáldotta az asszonyt, majd újra visszavonult magányába, anélkül, hogy bárki mással szót váltott volna. A hazatérő fiatalasszonyt haldokló férje fogadta otthon. Amikor odaadta neki a sztárec által küldött dolgokat, a haldokló kinyitotta szemét, bocsánatot kért bűneiért, majd igazi istenfélő ember módjára áldással búcsúzott el szeretteitől és békében távozott e világból.

Sok történet maradt fent arról is, ahogy Szerafim atya imáinak hatására meggyógyultak a betegek. Bárki is kereste fel, vagyonától, bűneitől függetlenül ő mindenki előtt földre borult, mindenkit megáldott. A hívőknek és a legnagyobb ateistáknak is kezet csókolt. „Örömöm! Gazdagságom! Krisztus föltámadott!” – ezekkel a szavakkal üdvözölt mindenkit.

Egy napon Szárovba érkezett egy nagy tábornok, hogy megcsodálja a környéket és a szép épületeket. Kíváncsiságtól hajtva betért pár percre a sztárechez is. Fél óra múlva az atya úgy vezette ki őt a cellájából, mint egy kisgyermeket. A tábornok keservesen sírdogált, sem tányérsapkája, sem rendjelei nem voltak rajta, azokat az atya vitte utána. Később elmondta, hogy ő sok mindent látott életében, de ilyen alázattal és szelídséggel sohasem találkozott. A sztárec feltárta előtte egész életét, annak legtitkosabb részleteit is, és amikor a rendjelek maguktól leestek az egyenruhájáról, az atya csöndesen megjegyezte: „Látod, látod, érdemtelenül viseled őket.”

Nem sokkal halála előtt az atya az erdei forrásból hozott vízzel meghintett egy négyesztendős leánykát és ezzel kigyógyította a vakságából. Ez volt állítólag életének utolsó gyógyítása, de – sok más szenthez hasonlóan – halála után is számtalan csodás történés övezte alakját. Temetése napján a szárovi kolostort több tízezer ember kereste fel. 1903-ban pedig, amikor szentté avatták, 150 ezer ember gyűlt össze Szárovban. Úgy tartják, ezen a nyáron feledésbe merült minden belső viszály és egész Oroszország eggyé vált – ahogy magát nevezte – „szegény Szerafim” sírjánál. Szentként tisztelt ereklyéje 1920-ban nyomtalanul eltűnt, majd végül 1990 november elején találták meg váratlanul egy múzeum szőnyegtermében. Az a 70 év, amíg az ereklye elveszett, az orosz történészek szerint a nemzet történelmének legtragikusabb korszaka volt. Érdekes tény az is, hogy Szárov városa a szovjet, majd később az orosz atomfegyvergyártás egyik fő központjává vált. 1946-ban egy zárt katonai objektumot létesítettek itt, és egy atomfizikai kutatóintézetet hoztak létre éppen az egykori szárovi remetelak monostorában. A szovjetek első atombombája is itt készült.