Pio atya nyomában
1887. máj. 25.,Pietrelcina, Olasz Királyság – 1968. szept. 23., San Giovanni Rotondo, Olaszország
A 20. század egyik nagy gondolkodója, Konrad Lorenz híres műve az „Ember voltunk hanyatlása” című könyv. Úgy gondolom, fontos elvi kérdés, hogy emberi voltunk lényegét ne a hanyatlás és fejlődés ellentétpár szempontjából vizsgáljuk. Az ember mindig mélyen emberi, magában hordozza a bukást, a gyengeséget, az elesettséget, a hanyatló-süllyedő időszakokat. Viszont pontosan ez az érzékeny és sebezhető részünk az, ami lehetőséget biztosít a szellem megnyilvánulására. Pont ez a csatatér (Keleten, egy nem michaeli korban még „játszótérnek” nevezték), ahol a diadalmas Szellem győzedelmeskedhet a mélyre húzó ellenerőkkel szemben.
Az emberi lélek egy valóságos csoda, ahol minden emberben egy lenyűgöző, mély és hatalmas dráma zajlik, a lélek szellemhez való felemelkedésének drámája. Kérdés, hogy tudatosságunkkal és tapasztalataink felhasználásával mi hogyan segítjük ezt a folyamatot. Hatalmas ajándéka az Isteni Gondviselésnek, hogy az ember egyáltalán nincs magára hagyva saját kozmikus drámájában: az égben a hierarchiák, a Földön pedig a mesterek, szent emberek segítik őt az útján. Az egyik ilyen, akiről ebben az írásban megemlékezünk, Padre Pio, azaz Pio Atya. Még a szentek sorában is ritka az a hatalmas bőségű ajándék, amit rajta keresztül a hierarchiák az emberiségnek adtak.
Hogyan is lehetne megragadni egy ilyen nagyszabású élet történéseit és lényegét egyetlen kis újságcikkben? Ha valaki egyáltalán nem ismeri őt, hogyan kerülhet közelebb hozzá? Élete látszólag eseménytelen. A kis Dél-olasz falucska, Pietrelcina, ahol egy nyolcgyermekes családba megszületett 1887. május 25-én, valamint gyermekéveit és fiatalságát töltötte, csöndes, egyszerű hely. Élete másik fő helyszíne, San Giovanni Rotondo szintén egy kis falu. Mégis, Pio Atya jelenlétében mindkét helyszín felvirágzott, mozgalmas élet töltötte be. Pio Atya közelében minden átalakult. Szavai, gondolatai által (mert látó, tisztánlátó pap volt, aki tudatossága megőrzésével magasabb világokkal és hierarchikus lényekkel is mély kapcsolatot ápolt!), hatalmas, átalakító erejű bölcsesség áradhatott a világba. Csendes, figyelő jelenlétében ez az átalakító erő lélektől lélekig hatott, kiemelte önmagukból a vele kapcsolatba kerülő emberi lelkeket. (Fontos tudatosítanunk, hogy ugyanez a kiemelő, átalakító erő mind a mai napig, halála után is él!) Jelenléte titokzatos módon szellemi erőket mozgatott meg, hozott le hozzánk, és ezek az Én-erők komoly változásokat indítottak be a vele kapcsolatba lépő emberekben. Ha valakit mélyebben érdekel ez a csodálatos Pio-misztérium, azt javasolom, hogy az ismerkedést kezdje két mély és felemelő írással: az ismert tanítvány, Cleonice Morcaldi naplójával, továbbá Maria Winowska: Padre Pio igazi arca című munkájával. Ha pedig még mélyebbre szeretne hatolni az atya világába, hallgassa meg Marco Frisina, a nagy olasz zeneszerző Pio Atyáról írott Charitatis Hostia című oratóriumát. A gyönyörű zenemű révén könnyebben szívünkbe hatolhat az a minőség, ami Pio Atyán keresztül a világunkba áradt. Segít az is, ha az arcképét nézzük, melyből egyszerre árad vidám optimizmus, együtt érző szeretet és mély odafigyelés.
Francesco Fiorgone (a későbbi Pio atya) Pietrelcinában, egy kis dél-olasz falucskában született, és talán nem meglepő, hogy igen korán belépett a korábbi inkarnációjában saját maga által alapított kapucinus szerzetesrendbe. Ebben az életben a szociális érzékenység volt a leghangsúlyosabb. Az életpélda itt már a másik emberről, a másik megsegítéséről szóló élet gyakorlása volt. Kétségtelen, hogy az önzetlenség, amit Rudolf Steiner az „emberiség életáramának” nevezett, ebben az életben, Pio atyán keresztül meg tudott nyilvánulni. Padre Pióban hatalmas bőségben jelen volt a Krisztusból áradó kegyelem. Egy egész könyvtárnyi anyag őrzi élete történéseit. Óriási szellemi ereje lehetővé tette, hogy belelásson az emberi lelkekbe. („Isten néha hagy belelesni a füzetébe” – mondta.) Az a néhány szó, amit az adott emberhez intézett, mindig az illető lelkébe hatolt, intuitív módon rátapintott legnagyobb problémájára. Valóságos robbanást okozott az emberi mikrokozmoszban. Fölrázta, telibe találta a lelkiismeretet, és felkeltette a vágyat, hogy az illető jobb emberré váljon. Így születtek Pio atya lelki gyermekei, számára pedig csak az volt fontos, hogy minél több lelket megmentsen.
Amit mi csodának nevezünk, az ő világában hétköznapi dolog volt. Stigmái 1918. szeptember 20. és 1968. szeptember 20. között, napra pontosan 50 éven át minden nap bíborszínű vérben jelentek meg, és tiszta, különleges illat áradt belőlük. A sebek ugyanott voltak láthatóak, mint Assisi Szent Ferencnél, vagyis Jézus Krisztus szent sebeinek a helyén. Pio atya tudta, hogy 50 évig hordozza majd a stigmákat, és a vérzés valóban napra pontosan akkor ért véget, amikor jelezte. Orvosok vizsgálták a sebeket, próbálták azokat „leleplezni”, de végül kénytelenek voltak igazolni a természetfeletti történéseket. Amikor Pio beteg volt – és ez igen gyakran megesett, mert szüntelen felvállalta a szenvedést másokért – a betegségek mindig sok misztikus dolgot hoztak. A lázmérők szétpattantak, a speciális hőmérők 48 fokra szöktek föl. A komoly műtéteket fájdalomcsillapítás nélkül tűrte. Gyakran jelent meg finom tüneményként a szenvedő emberek ágyánál, majd tűnt el teljesen váratlanul. Ezekről a furcsa, misztikus útjairól ő maga tudott, és mindig el tudta sorolni, hogy mi zajlott le az adott ember lelkében. Gyakran gyógyulás, vagy más jelentős változás kísérte látogatását. Beszámoltak vele kapcsolatban bilokációról, vagyis arról, hogy egyszerre több helyen is megjelent. Különleges, furcsa esetleírások szólnak az ellenerős lényekkel zajló csatáiról. Életének egy szakaszában a szobája éjjelente csatatér volt, reggel pedig halálosan kimerülten, sőt néha sebekkel, sérülésekkel ébredt. Amikor szerzetestársai már nem bírták az állandó éjszakai hangoskodást, és ezt jelezték is neki, a küzdelem más formát öltött, a hangsúly áthelyeződött egy belső, főleg a lelkében dúló, mások számára kevéssé látható harcra. Viaskodása az ördöggel, és küzdelme az emberi lelkekért azonban sohasem szűnt meg! Hogy Pio atya látásmódját és lényének lényegét közelebb hozzam, kiemelek néhány fontos motívumot.
A gyóntatás volt a mindene. Még legsúlyosabb betegségei idején is naponta több órán keresztül gyóntatott. Miséi után sok száz ember rohamozta meg. Egy emberre sosem jutott néhány percnél több, és sohasem az történt, amit az illető eltervezett. Pio mindent látott, ami az illető lelkét eltorzította. Egy-egy lélekbe hatoló szó, egy-egy váratlan fordulat, és az ember letaglózva vagy örömben úszva távozott. Igazi, misztikus alkímiai művelet történt ilyenkor, Pio atya pedig ezt a munkát tekintette munkássága legkedvesebb részének.
A másik fontos pont Pio atya szenvedése. Pio önként, szeretetből, a szeretet tüzétől égve, másokért szenvedett. Már a stigmái megjelenése előtt, feljebbvalóinak írott leveleiből kiolvasható, hogy kikívánkozott belőle a szeretet tüze (ez jelent aztán meg a stigmákban mint a fizikai test határain túláradó többletenergia). Szenvedett a stigmák fájdalmától, evés és ivás közben a testi kínoktól, de legfőképp a világban lakozó sötétségtől. Arra törekedett, hogy ezt a sötétséget mindenben fénnyé változtassa, átalakítsa. Az önként vállalt szenvedésben, az állandó kétségek (az ördög állandó incselkedései) átalakításában ugyanaz a nagy titok lappang, mint Teréz anya nemrég nyilvánosságra hozott leveleiben. Ezek a nagy lelkek állandó kínok, kísértések és kétségek között éltek. Belső harc - egy belső alkímia – zajlott bennük, melyben átalakították a kétségeket és emberi gyengeségeket. Küzdöttek és szenvedtek az emberi lelkekért.
Fontos kiemelnünk emellett Pio atya misék iránti szent szenvedélyét. Sokszor már hajnali két órától fent volt, várta, kérdezgette, mikor hajnalodik. Nyugtalanul készült a szent pillanatokra, visszaaludni nem tudott. A templom előtt ezzel egy időben ugyanilyen nyugtalan tömeg várakozott. Aztán hajnalban, amikor kinyitották a templom ajtaját, betódult a tömeg. Hirtelen minden talpalatnyi hely megtelt. A misék sokszor 2-3 órán át tartottak, és igazi ezoterikus jelleget öltöttek. Pio atya egyre mélyebb elragadtatásba jutott, és a hívek olyan mélységeket értek el vele együtt, ami eleddig ismeretlen volt számukra. A mise „felajánlás” része már teljes időtlenségben zajlott. Érezhető volt, hogy az Atya az emberek nehéz gondjait, bűneit és szenvedéseit is e felajánlásokba foglalta; az emberi aggodalmakat, az emésztő szorongást, a szenvedélyeket és bűnöket. Amikor pedig a mise során elért az úrfelmutatáshoz, Pio atya mintha megsemmisült volna. Érezhető volt a belső eggyé válás élménye, melyben mintha egyszerre megsemmisült, táplálódott és új életre kelt volna. Teste azonban nehezen viselte ezt az élményt. Pio atya a szent pillanatokban hosszan sírt, és az emberek vele együtt sírtak. A mély megrendültségben a mise minden résztvevője osztozott. Az emberek kikerültek a tér-és idő szorította világból és magasabb dimenzióba léptek. A templomot betöltötte a szeretet és hála. Eszembe jutnak Assisi Szent Ferenc szavai a stigmák felvétele után: „Deus mihi dixit”, vagyis „Isten szólt hozzám.”
A következő kiemelkedő terület az imacsoportok fontossága. Lelki tanítványainak újra és újra felhívta a figyelmét a rendszeres imaélet fontosságára. Ösztönözte őket, hogy szervezzenek imacsoportokat, és találkozzanak minél gyakrabban. A mai napig léteznek ilyen, Pio atya lelki gyermekeiből szerveződött imacsoportok, melyeket az atya az ő és segítői által létrehozott kórház mellett a „könyörületesség legfontosabb erőforrásainak” tartott.
Nagyon fontos motívuma emellett Pio atya életművének az ellene irányuló állandó külső-belső támadások jelenléte. Miközben belül a „Lény” (így nevezte a Sátánt) állandóan ostromolta őt, kívülről saját egyháza, a Római Katolikus Egyház is kitartóan támadta. Az üldöztetés első rohama közvetlenül a stigmák elnyerése után indult meg. Már ekkor, 1918-ban hosszú és súlyos csatákat vívott a kísértővel. A küzdelmek már fiatal korában, a Morgia sziklán levő különleges házban elkezdődtek, majd folytatódtak a Gargano hegyen, és a San Giovanni Rotondói cellában. Amikor 1918-ban Krisztus szent sebeit magára vette, az számára egyben beavatást, egy magas hierarchikus lénnyel való találkozást és megerősödést is jelentett. Megerősödött ekkor a Krisztusban, de ezzel együtt a támadások ereje is megsokszorozódott. Az egyház papjain keresztül, akiken át ellenerős lények is hatni tudtak, megindultak a támadások. A második roham már sikerrel járt: Rosario atya hathatós közreműködésével eltiltották Pio atyát a számára két legfontosabb tevékenységétől: a misézéstől és a gyóntatástól. Pio atya úgy tartotta: miséi és gyóntatói munkája által szembeszállhat a gyakorta közeledő veszéllyel. Bár ezekről a tevékenységekről egy időre „lekapcsolták”, „lefegyverezni” mégsem tudták: fegyverét, a rózsafüzért, amivel az ima harcát folytatta, állandóan magánál tartotta, és használta is. Nagyon fontos motívum, hogy még e súlyos küzdelmek és állandó megpróbáltatások közepette is megőrizte humorát, életpéldájával igazolta, hogy az öröm és a kereszténység összetartoznak. Ez az öröm a tiszta lelkiismeret és a krisztusi lénnyel való kapcsolat öröme volt. Nem egy bárgyú, öntudatlan öröm, hanem a „Krisztusban megnyugodva” leélt élet öröme (Pio atya egyébként a lélek megmentéséért folytatott küzdelmében kőkemény, szigorú és következetes volt!).
Fontos kiemelnünk még Pio atya kapcsolatát a természettel és az „egyszerű” emberekkel. Nagyon szerette a tiszta és természetes parasztembereket. Szobája, életvitele is erről az egyszerű természetességről tanúskodott: semmi felesleges tárgyat nem birtokolt, szobája (cellája) olyan volt, mint egy steril orvosi rendelő. Hófehér ágy, szék, térdeplő, szentképek, kereszt a falon.
Elérkeztünk Pio atya élete főművéhez, a San Giovanni Rotondóban lévő hatalmas korház, a Casa Sollievo della Sofferenza, vagyis a „Szenvedés Enyhítésének a Háza” létrehozásához. Óriási, sokszor reménytelennek tűnő küzdelem vezetett addig, míg szó szerint a semmiből létrejött korának egyik legjobban felszerelt és legnagyobb kórháza. (Egy gyönyörű olasz film, a „Pio atya – Ég és föld között” című alkotás szól a létrejöttéről, de Pio atya kórházért vívott küzdelmeit valójában egyetlen film sem adhatja vissza). Ő maga választotta a kórház nevét, ami mindent elárul. A cél: a betegek szenvedésének enyhítése. Fontos mérföldkövet jelentett az emberi szenvedésre mélyen érzékeny megnyílás útján, amin az új kor szentjei elindultak, és amit nekünk, az emberiségnek is követnünk kell. Végül több évtizednyi tervezés, pénzgyűjtés, hatóságokkal és az egyházzal való folyamatos csatározás után létrejött a kórház. San Giovanni Rotondo és a Gargano tele lett gyönyörű növényekkel és fákkal, a környék élete kivirágzott. Amikor elkészült a nagy mű, és Pio atyát bókokkal halmozták el, ő állítólag szűkszavúan csak két dolgot kért: minden szobában legyen virág, és a gyógyszerek mellé az orvosok minden esetben adjanak egy csipetnyi szeretetet is. Pio atya másik fontos üzenete az orvosokhoz szólt: „Hát nem tudjátok, hogy a szegény beteg emberekben Krisztus urunkat fogadjuk?”
Ahogyan Pio atya egész élete, életének utolsó három napja is olyan, mintha rengeteg tökéletes mozaikdarabból állna össze. A haldoklás pénteken, éppen Krisztus keresztre feszítésének napján kezdődött, és pontosan három napon át tartott. Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot a Golgotai Misztérium három napjával. A folyamat azzal kezdődött, hogy 1968. szeptember 20-án, pontosan 50 évvel a stigmák megjelenése után beteljesült az ígéret, és eltűntek a vérző sebek. Beteljesedett. És valóban, a halálát megelőző három nap minden szenvedés ellenére a győzelem, az öröm és a beteljesülés napjai voltak. (Eszünkbe juthat Szent Péter diadalmas útja a kivégzésére, mely egyáltalán nem drámai, hanem inkább ünnepi volt.) Vasárnap történt a csodálatos utolsó mise, melynek során Pio atya összeesett. Bár az atya utolsó éveiben egyre gyengébb lett, belső ereje ezzel arányosan nőtt. Ez a szellemi erő tette lehetővé, hogy az utolsó pillanatig munkálkodjon. Élete utolsó időszakában, miközben tolókocsiban hordták körbe, úgy sugárzott belőle ez a természetfeletti erő, mint soha korábban. Az utolsó vasárnap fontos és sokatmondó történése, hogy egy „furcsa, véletlen egybeesés” folytán pontosan ezen a napon tartották San Giovanni Rotondóban a Pio atya javaslatára alapított imaközösségek találkozóját. Több tízezren voltak ott azon a napon! 1968. szeptember 23-án, hétfő hajnalban halt meg. Távozása előtt folyamatosan e szavakat ismételgette: „Jézus…Mária…Jézus…Mária…” Teste mind a mai napig megőrizte romolhatatlan állapotát. Egy időre felnyitották a sírt és a zarándokok megtekinthették a szent testét. Arcán csodálatos nyugalom és béke látható, mintha csak aludna. A sírból hatalmas szellemi erő árad. San Giovanni Rotondót naponta sok ezer zarándok látogatja meg. Pio atya üzenete: „VELETEK VAGYOK” beteljesedett. Küzdelme az emberi lelkekért folytatódik. Munkája: a Szenvedés Enyhítésének a Háza folyamatosan épülő MŰ.
dr. Torgyán Atilla
