Mohandász Gandhi- Az Igazság keresése
A harcművészetek gyakorlásánál létezik egy kevesek által ismert fogalom: az öv kifehéredése. A tanítvány, aki évek hosszú során át verejtékes nehéz úton jutott el a kezdők fehér övétől – fokról fokra fejlődve – egészen a legmagasabb (és legelőkelőbb) fokozatig, a fekete öv viseléséig, most elkezd dolgozni azon, hogy rangjáról, pozíciójáról, sőt önnön magáról is lemondva, övét kifehérítse. A kísértő és csábító magasságokkal ellentétben elindul a mélységek felé, képességeit, mintegy önnön erejét beáldozva felad mindent: emberré válik újra, a szó legteljesebb értelmében, vállalva jót – rosszat, felvállalva az emberi természet minden szélsőségét, osztozva mások sorsában. A kifehéredés, az alázat útját járva válik az emberek szolgálójává, bajaikkal együttérző szenvedővé. Az élet nagy paradoxona pedig éppen az, ahogyan magát, törekvését és mindazt, amit addig fontosnak gondolt, feladja, úgy tud a Magasabbrendű a lemondásokkal előkészített térbe beköltözni, s az ember maga ily módon tud mások békéjének eszközévé válni.
Mohandász Karamcsand Gandhi - az ember, akit az iránta való tiszteletből Mahatmának, azaz nagy léleknek is neveznek, és akit az erőszakmentesség apostolaként is emlegetnek – életével jól reprezentálja ezt a két fokozatot. 1869. október 2-án született a gudzsaráti Pórbandarban. Mind apja, mind pedig nagyapja egy ideig főminiszterek voltak. Gandhi már 13 évesen házasságot kötött a vele egykorú Kaszturbáival, akitől négy fia született. Angliában végezte el a jogi egyetemet, majd ügyvédnek állt és egy indiai cég megbízásából indult Dél-Afrikába, ahol húsz éven át élt. Indiai származása miatt számtalan diszkriminációt kellett elszenvednie és megértette, küzdenie kell az igazságtalanság mindenfajta megnyilvánulásával szemben. Itt egy mozgalmat is indított, amit szatjagrahának nevezett el, ami azt jelenti: az igazsághoz való ragaszkodás.
Életének első évtizedei egy Isten felé induló ember kereséséről tudósítanak. Erről az időszakról fennmaradt egy mélyen megrázó önéletrajz, melynek Gandhi ezt az alcímet adta: „Az Igazsággal való próbálkozásaim története”. A Gandhi születésétől 1920-ig tudósító mű minden bizonnyal az egyik legérdekesebb önéletrajzi írás, amelyet valaha írtak. Az izgalmas és egyben rendkívül személyes mű olyan írások sorába illeszthető, mint Szent Ágoston vallomásai, Albert Schweitzer lambarénei írásai, Paramahansza Joganandától az Egy jógi önéletrajza vagy akár Thomas Merton, Charles B. Foucauld, vagy Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzi feljegyzései. A könyv tulajdonképpen arról szól hogyan készült fel Gandhi arra, hogy önnön magáról lemondva másokért élő, a tiszta lelkiismeret hangjára hallgató emberré váljon. Hogy hogyan győzte le sorra önmagát, feltérképezve saját gyengeségeit azért, hogy az igazság és isteni akarat felé közelítsen. Számunkra azért is különösen fontos és érdekes ez a mű mert Gandhi éppen az erőszakmentesség és vegetarizmus gyakorlása, a böjt, az imádságok és önmegtartóztatások eszközei révén vált ismert politikussá, aki az annak előtte bevált sémákkal ellentétben (a hatalom gyakorlása, erőszak, irányítás, manipuláció) a szelídség, az együttérző tapintat eszközeivel igyekezett a politikai pályán morális életet élni.
Ezen írásban Gandhi életútjának néhány alappillérét szeretném bemutatni: azt ami Gandhit Mahatmává, nagy lélekké tette. Gandhi a Mahávíra által alapított dzsaina vallásban született. Ez a vallás az ősi hindu világnézet és buddhizmus tanaira építkezett. Szentjeikről feljegyezték, hogy lemondtak minden világi dologról, nem éltek nemi életet, és annyira vigyáztak arra, hogy ne oltsanak ki egyetlen életet sem, hogy menet közbe maguk előtt söprögették a földet. A hívők, Gandhi családja is, szigorú vegetáriánus étrenden éltek, és gyakorta tartottak hosszabb tisztító böjtöket. Gandhi életszemléletében ötvözte a dzsaina vallás tanait, de képes volt egyfajta vallásfölöttiségig is eljutni. Például ötvözte életében a védikus és a krisztusi impulzust, és nem azt tartotta fontosnak ki milyen vallásban hisz, hanem az Istenben való hitet. Saját magát hindunak, kereszténynek, muszlimnak, buddhistának és zsidónak tartotta egyszerre, és mélységesen tisztelte minden ember életét és az emberekben megnyilatkozó istenit.
Önéletrajzi írásából tudható, hogy komoly lelkiismeret vizsgálatokat tartott, és azt kereste hogyan lehet a lelkiismeret hangjára hallgatva világunkban az Istentől eredeztetett kozmikus törvények szerint élni. Számomra Gandhi életrajzának legszemélyesebb és egyben legizgalmasabb kérdései a brahmacsarja fogadalom körül forognak. A brahmacsarja egy, a hindu gyakorlatban használt magasszintű fogadalom, mely azt jelenti, gondolatban, szavakban és tettekben zabolázzuk meg érzékeinket. Ez nemi (fizikai) önmegtartóztatást is jelent egyben, de van egy ún. lelki brahmacsárja is, melyben a brahmacsári felkutatja lelkének legrejtettebb zúgaiban rejtőzködő szenvedélyeket és törekszik arra, hogy megszabaduljon tőlük. Ma már tudjuk, hogy elsődlegesen nem is a vágyak és szenvedélyek uralásáról, hanem azok magasabbrendű, altruista örömökké és vágyakká transzformálásáról van szó. Az önmegtartóztatással kapcsolatos elmélkedések Gandhinál azon a ponton kezdenek különösen izgalmassá válni, amikor eljut oda, hogy fogadalmának gyakorlása az igaz örömök forrásává válhat. Azaz az ember tisztaságának megtartása, mély adorációja és hálája Isten felé , illetve ezek folyamatos gyakorlása tiszta szívből fakadva magasszintű örömmel társul. A szolga Ura iránti tiszteletből és az engedelmesség szeretetéből szolgál, és ez a szolgálat egyben magasszintű öröm, mennyei nektár is a számára. Ugyanez jelenik meg a szenteknél, amikor bármely megaláztatásból eredő szenvedés az engedelmesség és alázat szeretetéből fakadó örömbe csap át. Ez történt Szent Ferenccel is: minél jobban megalázták és megszégyenítették, ő annál jobban örült. És Kis Szent Teréznél, amikor bármilyen bolond és értelmetlen feladattal bízták meg, ő elragadtatásba jutott pusztán a gondolat által, hogy a szent engedelmességet gyakorolhatja. Assisi Szent Klára például az alázatot, szegénységet és engedelmességet egyfajta lényként tisztelte és a „Szent Szegénység” és „Szent Engedelmesség” Úrnőjének nevezte.
Gandhinál a brahmacsarja fogadalom egyben a test és a lélek oltalmazója is volt. 1900-tól, 39 éves korától kezdődően hat éven át készült a fogadalom letételére, amit 1906-ban meg is valósított. Bár beszámolt az őt ért napi kísértésekről és próbákról, mégis azt mondta, hogy a fogadalma nélkül elbukott volna az igaz emberré válás útján. Számtalanszor mentette őt meg ez a fogadalom. Olyan volt ez Gandhinak, mint a jól előkészített talajba ültetett mag. Gandhi sokat elemezte, fejtegette, megértette miért fontos számára ez a fogadalom és számtalan tudatos döntéssel, táplálkozási megszorítással, megértéssel támogatta meg azt.
Talán a legfontosabb amivel Gandhi a fogadalmát megtámasztotta, az volt, hogy megértette milyen fontos megtennie és megtartania azt a másik nem, a női nem tisztelete, az ember méltóságának tiszteletben tartása, sőt saját templomának (a test szentélyének) tisztán tartása érdekében. Így írt erről: „Mindenki táplálja a bensejében lakozó embert, de a brahmacsári csak azért, hogy Isten templomát karbantartsa, a többiek ellenben azért, hogy habzsolják az élvezeteket és bűzös kloákává változtassák a szent edényt.”
Gandhi benső fejlődési útja során lépésről lépésre egyre jobban látta azt, hogy az önkorlátozásokra és önmérséklet megtartására szükség van. Azt viszont hozzátehetjük, hogy ennek motivációja egyáltalán nem mellékes. Eljutott arra a pontra, amikor ez az önkorlátozás boldogságának forrásává, a tiszta lelkiismeretből fakadó béke eszközévé vált. Továbbá arra a következtetésre jutott, hogy aki egész életével az emberiséget kívánja szolgálni, nem mondhat le a brahmacsári gyakorlásáról. Sőt nemcsak hogy állatiasnak, hanem sótalannak, ízetlennek és értelmetlennek kezdte érezni az önmegtartóztatások nélküli életet, és ezekkel az önmegtartóztatásokkal, lemondásokkal az emberiséget kívánta szolgálni. Ilyen és ehhez hasonló dolgok belátásával Gandhiból, az úrból, az ügyvédből, a miniszter fiából egyszerre csak szolga lett. Olyan ember, aki egyetlen szál ruhában járt, a lehető legegyszerűbben élt és étkezett. A képzett mester fekete övét elhagyva, rangját, pozícióját felcserélve tudatosan a mások szolgálatát és a fehér övesek alárendeltségét választotta.
Indiában a brahmacsarja fogadalmat gyakorlók metereiktől kapott mantrákat, rövid mondatokat mondogatnak. Olyan szavakat, amelyeket a mesterek saját aszkézisükkel szenteltek meg. Gandhi fogadalmának bebiztosításához böjtökhöz, vegetáriánizmushoz, imádságos élethez nyúlt. Úgy tapasztalta érzéki vágyai tompulnak, amikor elhagyja a húst és tejféléket és csak gyümölcsökön és mogyoróféléken él. Sokáig kereste is azokat a gyümölcsöket, amelyek a tejtermékeket pótolhatják. Saját magán kísérletezte ki milyen étrend az, amely a legjobban segíti az érzékek uralását. Tudta azt, hogyan lehet a testet a lehető legegészségesebben tartani, és komoly küzdelmeket vívott az egészséges életmódért. Létrehozta például az angliai Himlőoltás Elleni Egyesületet, de újságokat szerkesztett, sőt írt egy hosszabb természetgyógyászati cikksorozatot is. Azt pedig csak igen kevesen tudják, hogy öt kötetet tölt meg Gandhi egészség- és gyógyítástana. 1921-ben például megjelent egy nagyobb műve „A Guide to Health” (Egészségre vezérlő kalauz) címen. Nagy szószólója volt például a böjtölésnek. „A böjtölőnek elmállik szívén az érzéki világ, csak emléke nem, ám széthull a legszentebb előtt ez is.”- vallotta – aki pedig „Isten megismerése céljából vállalkozik a brahmacsarjára, annak soha nem kell csüggednie, feltéve, hogy Istenbe vetett hite van olyan erős, mint saját állhatatosságába vetett bizalma.” Fogadalmának és igazság keresésének fontos pontja volt a vegetarizmus gyakorlása. Jól látható ahogyan böjt, imádságos és adakozó élet, erőszakmentesség, önmegtartóztatásra irányuló fogadalmak és vegetarizmus összeérnek. Mintegy egymásba fonódnak, kiegészítik, segítik egymást és a gyakorlót a jobb emberré válás útján. Ezen a ponton fontos tisztáznunk azt, hogy a valódi vegetarizmus nem áll meg a húsételek elhagyásánál, hanem igen komoly akció az élet tisztelete és az erőszakmentesség jegyében. Más a lélek vegetarizmusa és más a testé. Csak aki lelkében is megvalósította a vegetarizmus alapelveit, válhat könnyen és természetesen a testében is azzá. Bizonyos ételek elhagyása (a test vegetarizmusa) nem sokat ér anélkül, hogy a lelkünkben is változnánk. Szigorúan véve vegetarizmusról csak akkor beszélhetünk, hogyha a szelídségre, a nem ártásra és a lehető legtisztább életvitelre való törekvés megjelent a tetteinkben és a cselekedeteinkben is. Tehát az erőszakmentesség köreit az élet tiszteletét gyakorló embernek ki kell tágítania az állati táplálékok elhagyásától az erőszakos tettek, a durva beszéd, sőt a tisztátalan gondolatok elhagyásának szintjéig. És szigorúbb értelemben véve, csak az az ember vegetarianus, aki az erőszakot sem hatalmával vagy erejével visszaélve, sem pedig az irányítás, kontroll és mások elnyomásának a berögzött sémáival nem gyakorolja. Sőt, a durvaság, a verbális és mentális erőszak minden formáját elhagyja. Eképpen tehát az ahimsza (erőszakmentesség) útját járónak a lemondás köreit is ki kell tágítania. Gandhi felhívja a figyelmet arra, hogy „a lemondás lehetőségei határtalanok”.
Fenti felismerések Gandhi életében azért voltak annyira fontosak, mert ezen erkölcsi alapelvek gyakorlatba való átültetése tették lehetővé azt, hogy Gandhi – a sok erkölcsi buktató között – a politika porondján ne bukjon el. És minden nagy emberről, aki a közélet színpadára lépett – például Dag Hammarskjöld, Martin Luther King, Desmond Tutu, II. János Pál pápa – elmondhatjuk ugyanezt.
E színpadon Gandhi már Dél-Afrikai évei során elkezdett szerepet vállalni, amikor fellépett az erős faji megkülönböztetésekkel szemben. Itt, mint indiai származású ügyvédnek számtalan diszkriminációt kellett elszenvednie. Egy ideig próbált hasonulni, beilleszkedni a rendszerbe (ahogyan angliai éveiben is), még a hús fogyasztását is megpróbálta, de hamar rájött, hogy nem csaphatja be önmagát. Elkezdett küzdeni az igazságtalanság és embertelenség minden megnyilvánulása ellen. Megszervezte a szatjágraha mozgalmat, és a politikai célok eléréséhez a tömeges passzív ellenállást tartotta az egyik legalkalmasabb eszköznek. Felvette a harcot a hinduk ellen irányuló kisebbségi törvényekkel szemben és a hinduk egyenjogúságának és polgárjogaik elismertetését tűzte ki célul. Egy telepet is létesített, ahová a dél-afrikai hinduk tömegeit gyűjtötte össze. 1915-ben tért vissza Indiába. Itt jól körvonalazódott a számára, hogy amit Dél-Afrikában tanult, azt a brit elnyomással szemben alkalmazhatja az indiai nemzeti függetlenség kivívása érdekében. Tulajdonképpen fokozatosan nőtt bele életfeladatába, amelyben sokat segítette őt jogászi múltja, vallásos neveltetése és filozófikus, az igazságot kereső hajlama is. 1916-ban Csamparanban polgári engedetlenségi mozgalmat szervezett, Ahmedábádban pedig sztrájkot. Egyik éjjel álmában jött például a hartal megszervezésének a terve. Ebben az volt a különleges, hogy a passzív ellenállást egy sok-sok embert egyszerre megtisztító cselekedetsorral kapcsolta össze. Gandhi azt kezdte el szervezni, hogy minden indiai függessze fel munkáját, de a napot ne semmittevéssel töltse, hanem tegye a napot a böjt és imádság napjává. A hartal időpontját 1919. április 6-ra tették és rövid tájékoztatást tettek közzé. Valóságos csoda volt, hogy a hiányos tömegtájékoztatás ellenére hogyan történhetett meg az, hogy e napon India egyik végétől a másikig a hatalmas ország teljes hartalt tartott. Gandhinak számtalan nehézséggel kellett megküzdenie. Anglia tűzzel-vassal próbálta fenntartani a gyarmata fölötti uralmat. Amritszárban, a szikhek szent városában, például hatalmas vérfürdőt rendeztek és közel 400 embert öltek meg. Gandhi egyetlen szál ágyékkötőjében, kis papucskájában rendületlenül járta az országot, ahol nyomor, betegségek, írástudatlanság, nemi és kasztbéli elnyomás uralkodtak. 1920-tól szerepet vállalt az indiai értelmiségiekből álló Kongresszus Párt irányításában, politikai programjának tervezésében és kivitelezésében. Nagyon hosszú út, számtalan sztrájk és szervezkedés és rengeteg erőszak vezettek el 1947. augusztus 15. napjáig, India függetlenségének a kikiáltásáig. De még ekkor sem jöhetett el a felhőtlen ünneplések ideje, mert a függetlenné válással együtt egy politikai manőver révén az ország két részre szakadt: a hindu Indiára és a muzulmán Pakisztánra. A hindu-muszlim konfliktus tetőzése idején Gandhi a legerősebben sújtott területekre látogatott és személyes jelenlétével, imával, böjttel és önmegtartóztatásokkal igyekezett enyhíteni a háborús helyzet borzalmait. Nem sokkal halálát megelőzően még sikerült a vallásháborút megfékeznie. Gandhi békítési kísérlete közben újra csak az erőszakmentesség gyakorlására buzdított és arra akarta rávenni a hindu közösséget, tegyen engedményeket a muzulmán kisebbség számára. A béke érdekében böjtöt is végzett és amikor hosszú böjtje utáni első napján egy nyilvános imádságot tartott, furcsa események sora indult el. Először egy férfi kérte Gandhitól, jelentse ki magáról, hogy ő Isten egyik megtestesülése. Állítólag Gandhi fáradt mosollyal az arcán ezeket mondta: „Üljön le és maradjon csendben.” Miközben beszélt egy kézigránát robbant fel, amely eredetileg Gandhit célozta meg. Másnap Gandhi ezt a megjegyzést fűzte az esethez azok számára, akik Gandhi nyugalmát elismeréssel kommentálták: „Csak akkor érdemelnék dicséretet, hogyha egy ilyen robbanás hatására a földre zuhannék, s nem viseltetnék rossz indulattal a tettes iránt. Senki ne vesse meg a félrevezetett fiatalembert, aki a bombát felrobbantotta. Valószínű a hinduizmus ellenségének tart engem.” Ezzel egyidejűleg egy másik összeesküvő – Vinájak Godse – is érkezett Delhibe, hogy megölje Gandhit. Egy neves hetilap főszerkesztője, aki magas rangú bráhmana is volt egyben. Godse veszélyesnek találta azt, hogy Gandhi az erőszakmentesség mellett áll ki és elhagyta a muszlimokkal szembeni szigorú követeléseket. 1948. január 25-én Godse Gandhi elé lépett, majd tisztelettel meghajolt előtte. Válaszul Godse és mások üdvözletére Gandhi összetette a kezét, mosolygott, majd megáldotta őket. Ebben a pillanatban Godse elővett egy pisztolyt és az áldásra emelt kezekkel álló Gandhiba lőtt, aki összecsuklott és ott helyben meghalt ajkán Isten szent nevét kimondva. A hírt Nehru miniszterelnök közölte az országgal a rádióban. „Életünk fénye kihunyt, sötétség uralkodik mindenütt. Szeretett vezetőnk Bápu, ahogyan hívni szoktuk, a nemzet atyja nincs többé. Az indiaiak országszerte végig egymás nyakába borulva sírtak. Az emberek pedig – akik továbbra is aludni kívánták álmukat, a hosszan tartó Csipkerózsika álmot – újra egy Mestert tettek el láb alól.
dr. Torgyán Atilla
Idézetek:
Az erőszakmentesség lehetetlen alázat nélkül. Az erőszakmentesség a politika egyik új, még a fejlődés folyamatában lévő fegyvere- hatalmas lehetőségei még nincsenek kiaknázva.
Az erőszakmentesség végtelenül aktív erő, ha helyesen értelmezik és használják. Amikor az erőszakmentesség akcióba lendül, hihetetlen sebességgel cselekszik, és ami akkor létrejön, az maga a csoda.
Aki az erőszakmentességnek kötelezte el magát, még gondolatban sem táplálhatja az erőszakot, nem is beszélve az erőszakos cselekedetről.
Az erőszakmentesség magában foglalja a gonosszal való együtt- nem- működés miatti büntetés önkéntes vállalását. Az erőszakmentesség által keltett erő végtelenül hatalmasabb, mint az emberi találékonyság által létrehozott összes fegyveré.
A fájdalomtól gyötört világ számára nincs más remény, mint az erőszakmentesség keskeny és egyenes ösvénye. Amikor az erőszakmentességet elfogadjuk, mint az élet törvényét, egész lényünket át kell hatnia, és nem alkalmazhatjuk csupán elszigetelt tettekre.
Ahogy az erőszakra történő kiképzés során az embernek meg kell tanulnia a gyilkolás tudományát, ugyanúgy kell megtanulnia a meghalás tudományát az erőszakmentességre való felkészítés során.
Az egész társadalmat az erőszakmentesség tartja össze, ugyanúgy, ahogyan a föld a gravitáció miatt áll jelenlegi helyzetében. Mivel az erőszakmentesség a leghatalmasabb erő a világban, és alkalmazása közben a legillékonyabb is, a hit legnagyobb mértékű gyakorlását követeli meg.
Erőszakmentességem arra kötelez, hogy kisebbségeket szolgáljak. Az erőszakmentesség melletti hitvallásom nem engedi a tolvajok, az útonállók vagy akár a gyilkosok megbüntetését.
Az igazságba és erőszakmentességbe vetett hitem egyre nő, és amint egyre próbálom követni ezt életemben, én is növekszem minden pillanatban.
Számomra az Igazság Isten, és az Igazság megtalálásának egyetlen módja az erőszakmentesség. Mivel az erőszakmentesség terjesztése életem küldetése, minden időszakban ezt kell követnem.
Az erőszakmentesség vallása nem csupán a risik és szentek számára elérhető.
Erőszakmentességem nem engedi meg, hogy elszaladjak a veszély elől és szeretteimet oltalom nélkül hagyjam.