Keresztes Szent János – A lélek sötét éjszakája
A nagy szentek (akiket már semmi sem kényszerít a földre születésre) azért jönnek a világba, hogy bennünket a rabságból kivezessenek. Keresztes Szent János is egyike volt ezeknek a vezetőknek, az emberiség nagy fáklyavivőinek. Ma sajnos nevét sokkal kevesebben ismerik, mint ami szellemi nagyságának járna, életművét az iskolákban csak ritkán tanítják, és nevét sokszor összekeverik Keresztelő Szent Jánoséval. Csak kevesen vannak tisztában azzal, hogy benne korunk egyik legfontosabb Mesterét tisztelhetjük, aki ragyogó életével olyan dolgokat valósított meg, amely egész világunk fejlődésére, szellemiségének alakulására komoly kihatással volt. Vannak persze Keresztes Jánosnak nagy rajongói, de az általa összegyűjtött ragyogó drágaköveket tulajdonképpen csak a Kármel renden belül csiszolgatják tovább. (A Kármel rend, amelynek tagja volt Keresztes János is, különleges és fontos ékszer a Katolikus Egyházon belül, mely rend a Szent Földön lévő Kármel hegyen élt Illés és a szent életet élő remeték szigorú életvitelét igyekezett betartani és folytatni.)
Sokan Keresztes Jánosban a nagy költőt látják, akinek istenes versei (amit persze sokan félreértenek, és szerelmes verseknek gondolnak) a későbbi katolikus misztikus költészet számtalan fontos költőjét ihletik meg. Mások a nagy filológust és teológust tisztelik benne, aki hosszú kommentárokat írt vallásos verseihez. Úgy gondolom, hogy ami számunkra a hatalmas életműből a legfontosabb, az egy útvezető program, amelyet azért készített, hogy a szerzeteseket a szellemi út stációin keresztül átvezesse a sötétségből a fényre. Ezt hívja ő a lélek sötét éjszakáján való áthaladásnak, melyet ő verseihez írott kommentárjaiban részletesen kifejt egészen az első lépésektől kezdve, az Istennel való egyesülés végső állomásáig. Megfigyelései és vizsgálódásai olyan kincsek, melyek nagy segítséget nyújthatnak a mai kor emberének is.
A másik, amit Keresztes Szent János életéből ki kell emeljek, az a ragyogó életpélda, amivel szentesíti a részletesen kidolgozott szellemi - beavatási utat, melyet műveiben átadott. Élete bizonyítja, hogy ő tényleg járta ezeket a stációkat (bár mint Mester gyorsan áthaladt az ún. „érzékek éjszakáján” és inkább az ún. „szellem éjszakája” magasabb szintjeit taposta). Számunkra itt az a legfontosabb, hogy szenvedélyesen vágyta a kereszt hordozását és viselte is azt a legnagyobb nehézségek közepette, örömmel, békességgel! Nézzük meg most élete fontos állomásait!
Juan de Yepes y Alvarez, későbbi papi nevén Juan de la Cruz, 1542-ben született a kasztíliai Fontiverosban, a mai spanyol hon területén, pontosan Keresztelő János napján, június 24-én (a sok János a nevekben és a János-napi születés magáért beszél). Édesapja nem sokkal később meghalt és édesanyja nagy szegénységben nevelte őt fel. Négy hónapos volt, amikor a Kasztíliát sújtó nagy szárazságban majdnem meghalt testvéreivel együtt. János már kisgyermekkorától kezdve dolgozott. Sokáig ápolta például az ingyen kórház pestises betegeit. 1564-ben, 22 évesen, került a salamancai egyetemre, a Szent András kollégiumban lakott és már itt igyekezett a lehető legerkölcsösebb életet élni. Itt Salamancában történt pappá szentelése. A tanárok észrevették különleges tehetségét, nagy karrier állt előtte, de ő szegénységre, szigorú, önsanyargató egyszerű életre áhítozott, és a tanulmányok végeztével lemondott rangról, címről és karthauzi szerzetesnek kívánt állni. (Érdekes elgondolnunk, hogy elengedte a doktori címet és a tudós életet, később 1926-ban a Katolikus Egyház mégis egyházdoktorává avatta őt.) Salamancából tehát átment Medina del Campoba, hogy innen továbbálljon Karthauzi Szent Brúnó rendjébe. Tudjuk, hogy János már a karmelita rend papja volt, ami nagyon beszédes a számunkra, hiszen ez a rend eredetileg egy reformot volt hivatva végrehajtani a szerzetességen belül, ő pedig éppen innen akart kilépni, szigorú, valódi, eredeti szerzetes életet élni! Valószínűleg azt érezhette meg, hogy a papok és szerzetesek egyaránt letértek a Krisztus követés rendelt útjáról. Sok pap a kényelmet kereste. Kellemes, komfortos életet kívántak élni és tudálékosan pöffeszkedtek a nép fölött. Nem kellett földdel bajlódniuk, világi – családi gondok nem nyomasztották őket és kevesebbet kezdtek hordozni az élet keresztjéből, mint az egyszerű napszámosok.
1576 volt tehát. János Medina del Campoban várakozott éppen, amikor Avilai Teréz éppen ebbe a városba érkezett, még hozzá az ún. Mezitlábasok, azaz sarutlanok, egy zárdájának megalapítása céljából. Ráadásul a sarutlanok új zárdája éppen a Kármel –hegy remetéinek eredeti célját volt hivatva megvalósítani: éjjel-nappal minden erőt összeszedve arra törekedni, hogy lelkük és szellemük az ima, szemlélődés és a szeretet által egyesülve legyen a Mennyei Atyával. Ezek mind János vágyaira rímeltek rá. Sőt, mi több Teréznek engedélye is volt, ugyanis 1524-ben a karmelita rend velencei nagykáptalanja már elrendelte azt, hogy minden rendtartományban legyen néhány megreformált szerzetesi zárda, mely az Eredeti Szabályt tartja meg. Ezt az eredeti szerzetesi törekvést igyekezett Avilai Teréz minél szélesebb körben elterjeszteni. Talán írnunk sem kell, János és Teréz a sors által össze lettek terelve, és pillanatok alatt életre szóló szövetséget kötöttek. Ritka, nagyon ritka földünkön az ilyen csodálatos találkozás, amilyen ez lehetett. Két hatalmas, nagy küldetéssel megáldott szellem találkozása volt ez. Két sorsbeteljesítő akarat. A leírások szerint öröm és béke áradt mindenhonnan, a két szent ember közös munkálkodása pedig áldás volt egész világunkra. Persze, hogy Teréz azonnal Jánosra bízta a sarutlan zárda elindítását, János pedig azonnal el is vállalta azt. Ezt követően rakták le ők ketten a karmelita rend sarutlan ágának fontos alapjait. Gyönyörű időszak volt ez. Olyan szép és üdvös, hogy a visszahúzás lényei is munkába léptek. Nagyon nehéz ebbe a pár sorba azt a sok fontos eseményt besűrítenünk. 1568-ban kezdte meg János Durveloban példamutató életét, mely már teljesen az új szabályok szerint működött. Kilenc év állt rendelkezésre az alapok letétele és a keretek tökéletesítésére. Ebből az időszakból egy dolgot emelek ki: az Avilai Megtestesülés zárda megreformálásának nagy küzdelmét, amit Teréz és később János együtt folytatott. 130 apáca, mind félrecsúszva az erény útjáról. Volt köztük megszállott, makacs ellenkező, stb. Teréz és János pedig végtelen türelemmel mutatták a jó példát, Avilai Teréz pedig a Szűzanya oltalma alá helyezett mindent. És csodálatos módon a zárda élete megváltozott és az erény útjára lépett. És sorra, hatalmas küzdelmek révén elkezdenek alakulni az új sarutlan szellemben működő zárdák. (mindegyik története hosszú és küzdelmes regény!)
1577-et írunk. János egy látomásban már előre látta, hogy fordulatot vesz az élete és a sarutlanok ügye. Váratlanul több fontos pártfogó is meghalt, a nagy káptalanra nem érkeztek meg a Mezítlábasok követei, és a rossz hírt terjesztők rágalmának helyt adva, XII. Gergely pápa lázadónak minősítette a Mezítlábasok mozgalmát. Több évig tartott az a sötét időszak, amíg Aviali Teréznek sikerül a vádakat kitisztázni. Jánost sarus testvérei Toledóba hurcolták, ahol egy zárdába a legrosszabb börtönnek megfelelő körülmények közé vetették. (Ő persze örömmel fogadta, hogy mestere keresztjéből ekkora súlyt átvehet, és békéjét, harmóniáját mindvégig megtartotta.) Az itteni helyzetet a megaláztatás minden formája jellemzi. Rongyos fehérneműje testére rohadt, tetvek kínozták, péntekenként az összes szerzetes együtt vesszőzte meg őt. Kenyéren és vizen böjtöltették, egy ócska takaróval takarózott a legnagyobb fagyban is. Fontos kiemelnünk, hogy éppen itt, egy sötét zárkában vetette papírra több fontos versét. Itt körvonalazódott benne a sötét éjszaka megértése, amit később műveiben részletesen ki is fejtett. Körülbelül egy éve tartott a fogság, amikor megtudta, hogy fogva tartói ővele és a mezítlábasok mozgalmával is végezni akarnak. Ekkor kalandos körülmények között megszökött. A sarutlan mozgalom betiltásának megszüntét követően volt még rektor Baézában, majd perjel Granadában. Tekintélye egyre nőtt. Sokan már életében szentként tisztelték. Érdekes körülmény, hogy halála helyszínének Ubéda zárdáját választotta, ahol éppen egy ellenlábasa volt a perjel. Itt súlyos betegsége alatt újra hatalmas fizikai nyomorúságot, igazságtalanságokat és megaláztatást élt át. Tudni lehet, hogy teste teljesen tele volt kelésekkel, gennyekkel és sebekkel. Iszonyú kínokat élhetett át, békéjét mégis teljesen megőrizte. A gennyes sebekből és véréből csodálatos illat áradt. Halálát percre pontosan tudta és várta. Élete utolsó nagy alkímiai művelete az volt, hogy a zárdát vezető ellenségei János közelében csodálatos módon megváltoztak, jó értelemben átalakultak. Keresztes János életében sok csodálatos és fontos történés volt még. Az életút részleteivel mindenki számára nagy áldás foglalkozni.
Áthaladás a lélek sötét éjszakáján
Ennek összefoglalását Keresztes János már közvetlenül a toledói sarus karmeliták zárdájából való szabadulást követően megkezdte. Először gyorsan papírra vetette „A Kármel hegyére vezető út”c. titokzatos és gyönyörű versét, majd írt hozzá egy hosszú kommentárt. Ebben kétféle éjszakáról is ír. Külön fejti ki az érzéki rész éjszakáját az ún. „első lelki éjszakát”, a lélekben lévő tisztátalanságok és immorális hajlamok kiszárítását, majd külön verssorról-verssorra bontja ki a második, ennél még súlyosabb éjszakát, amit a „lélek második szenvedő éjszakájának” vagy a „szellem sötét éjszakájának” is nevez. Az első lelki éjszakát a nem beavatott érdeklődő még hézagosan, de érti, viszont a második ún. szellemi éjszaka stációihoz nyilvánvalóan már egy magasabb tudatszint szükségeltetik, ezért jóval nehezebb azt megérteni, és ez a cikk is csak elnagyolt vonalakból kibontakozó rajzolatra vállalkozik. Fontos, és komoly zsenialitásra rámutató tény az, hogy János ugyanazt a verset elemzi ki sorról sorra mindegyik éjszaka taglalásánál és többféle értelmezését is megmutatja mindegyik sornak. Ezen felül fontos körülmény az is, hogy János életében is volt két ilyen éjszaka: az egyik a toledói zárdában, míg a másik egy jóval mélyebb és szellemibb éjszaka, a halál előtti passió és annak teljes időszaka. Számomra úgy tűnt, mintha a két éjszaka bemutatása mindjárt János élete által történt volna meg.
Kezdjük tehát a lélek első éjszakájával, amelyről ő maga is azt mondta, hogy csak röviden szól róla, mert már oly sokan írtak róla. Mi úgy taglalhatnánk, hogy az első éjszaka bejárása a szellemi vagy beavatási út elindulásának előfeltétele, egyfajta nulladik vagy legeslegelső alapozó stáció. Az éjszaka nem más, mint megtisztulás és a kietlen, száraz pusztaság, amin áthalad az ember, nem más mint a lélek megtisztítása az érzékektől, azaz az érzékelés rabságától és az életszomjtól. Ma úgy is mondhatnánk az elementálok kiéheztetése és a vágyak, szenvedélyek elcsendesítése ez az időszak. János életének külön érdekessége, hogy ő már e kietlen, száraz pusztaságon néhány hónapos korában áthaladt. Annak érdekében, hogy ivóvízhez jusson a család, édesanyja gyermekeit a legnagyobb szárazság közepette Pontiverosból Medina del Campoba menekítette.
János így írt az éjszakáról: „Ámbár ez az éjszaka elsötétíti a lelket, csakis azért teszi, hogy megvilágítsa és fénybe vonja azt.” Az első hosszú éjszaka szenvedésében Isten végrehajtja a helycserét az emberi lélekben. Az érzéki életből a szellemibe helyezi át a lelket és annak törekvését, kiégeti mindazt, ami ezt akadályozza, és ennek érdekében pusztaságba taszítja őt. Keresztes János látta és megfigyelte ezt az átalakulási folyamatot a novíciusokban és próbálta őket az éjszaka stációinak bemutatásával segíteni abban, hogy megértsék annak lényegét, és hogy a nagy és kietlen, mindent kiégető pusztaságot járva ne forduljanak vissza. Úgy gondolom, a legfontosabb éppen annak tudatosítása, hogy az éjszaka, a kiégetés, megtöretés és megtisztulás időszaka üdvös, a lélek megmentéséért és a Magasabb ÉN-hez közelebb kerülésért van! Ezért az éjszaka, azaz az „Árnyak jötte”, az öröm és a szeretet összetartoznak, és az, aki ezeket lelkében különválasztja, szellemi útjától elfordul. János életében példát mutatva mindig várta és örömmel fogadta az éjszakát, elébe ment a sötétség árnyainak, mert tudta az éjszaka a lélek felemelkedéséért és megmentéséért van. Hogy nélküle sem egészséges alázat, sem pedig valódi türelmi erény nem tudna az emberben kifejlődni. Ezért olyan fontos az éjszaka várás öröme és az árnyak szeretettel és hálával fogadása. Enélkül mindazt a terhet és nyomorúságot, amit ugyanúgy megkapna az ember amúgy is, öröm helyett puffogva, mérgesen, máshová kívánkozva és szüntelen a komfortos kényelem felé tekingetve járna be. Ez pedig előbb-utóbb olyan feszültséghez vezet, hogy a lélek szétrobbanna benne purgálás, tisztulás helyett.
A két nagymester, Teréz és János, persze arra törekedtek, hogy elősegítsék ezt a folyamatot. Úgy építették fel a zárdákat és azok életrendjét, hogy mindenütt egyszerűség, csend és béke lehessen. Az első zárdákat az igazi „szent szegénység” szelleme hatotta át. Sok mindenben nagy volt a hasonlóság ami „Isten szegénykéje”, a poverello és a sarutlanok követői között. Továbbá a sarutlanok sok mindenben hasonlítottak a nagy elődökhöz, Illés próféta, a kármeliták atyja és vezére (és az őt követő remeték) életéhez. A mezítláb járó (1581-ig tényleg mezitláb jártak télen-nyáron!), darócruhába és szőrös övbe öltöző sarutlanok külsőségekben is követni próbálták az elődöket.
Viszont visszatérve a lényeghez, a lélek éjszakájának kérdéséhez, a nagy hitújító reform hirtelen minden karmelitát egy nagy kérdés el állított. Hova is tartozik valójában és hogyan is viszonyul a mindent átalakító sötét éjszakához? Hogy a középutat és gyakorta a kényelmet kereső posztósok (így nevezte Avilai Teréz a finom kelméből, posztóból készült ruhában járó sarusokat) vagy az árnyékot és éjszakát kereső, annak elébe menő sarutlanok útjára lépjen-e. Ez utóbbi jóval nehezebb életet támasztott kezdőknek, haladóknak egyaránt. E sarutlanoknak írta meg tulajdonképpen János az út lépőköveit magyarázó „A lélek sötét éjszakáját”. A választás kínja olyannyira nehéz volt, hogy némely sarusok, mivel maguk szembenézni nem tudtak a sarutlan élet kihívásaival, legszívesebben a világból is kiírtották volna annak magvát is. Ebből fakadt a sarusok támadása a sarutlanok ellen, melynek következtében Teréz, János és némely első követő élete sokáig szó szerint életveszélyben volt. János a sarusok támadásait, rá jellemző mód, nem istencsapásnak, hanem segítségnek tekintette, mely révén a tanítványok az első főbűn, a gőg dolgában fejlődni tudtak.
János a lélek első érzéki éjszakáján való áthaladást egy hetes rendszerre építette, mely a hét főbűn fogalmának kifejtésén nyugodott. E hét főbűn között természetesen legelső a gőg, azaz az alapok alapja, az alázat kérdésében való előrejutás. Hiába nagy professzor, mágus vagy jógi valaki, hiába az akarat nagy bajnoka vagy komoly mélyérzésű művész, a „nulladik stáción” az égiek nem ezt vizsgálják! Nem néznek semmi mást, csak azt, hogyan áll az alázat és az önzetlen tettekben megnyilvánuló szolgálat, a legkisebbre vágyakozás öröme tárgyában! Ha ez megvan, már tovább is léphet, ha nincs, a próbák és megtöretés folytatódnak
A következő főbűn, a fösvénység. János mindig minél egyszerűbb, a magának semmit sem tartogató életvezetést ajánlotta. „Ne keressen mást, mint a teljesen csupasz keresztet!”- mondogatta gyakran. A csupasz kereszt és a kis betlehemi istálló természetes egyszerűsége hatja át a valódi Kármel szellemiséget.
A harmadik főbűn a paráznaság tárgyköre körül mozog. János megfigyelte, hogy a Kármel szent csöndjében testben és lélekben egyaránt burjánzani kezd minden. Úgy fogalmazott: „ahogyan a szellemi rész felvidul, az mozgásra éleszti az ember minden porcikáját..” De mondhatnánk úgy is, hogy a tiszta szellem ereje megráz lelket-testet egyaránt és a mélyen lévő iszap felkavarodik. Hosszú, nagyon hosszú téma ez, mellyel már sokat, mégis érdemben keveset foglalkoztak. Végtelen a téma. Én úgy gondolom a legfontosabb kulcs itt az előrehaladásban a lélekben megszülető vágy Isten keresése, a tisztulás és jobbá válás iránt. Aki ennek szeretetéért, magáért a jobbá válás öröméért kíván cselekedni, egyre többször fogja a bűn helyett az Életet választani.
A negyedik főbűn a harag, amely egyfajta kielégületlenségből fakad. János szerint akkor jön el, hogyha nem találunk elég örömöt az útban. Tiszta lelkiismeretünk híján magunkra haragszunk, amit másokra, az egész világra vetítünk ki.
Az ötödik főbűn a torkosság, míg a hatodik az irigység, hetedik pedig a jóra való restség. Ahogyan a többi főbűn is, ezek is nagyon nagy és mély önismereti témákra utalnak. Van mit gyomlálni minden ember virágoskertjében!
Végezetül az érzéki éjszaka kapcsán idézzük magát, Keresztes Szent Jánost, amikor a sötét éjszaka előnyeiről ír: „Az éjszaka, mely étvágyától megfosztja lelkünket, nagy szerencse, számtalan jótéteménnyel jár (bár lelkünk először érzi, hogy megfosztják javaitól és örömétől) Ábrahám nagy ünnepet rendezett, amikor fiát, Izsákot, elválasztották anyjának mellétől. Így örvendeznek az égiek is, amikor Isten kiveszi pólyájából a lelket, járni a földre helyezi, a gyermekek édes, lágy tápláléka, az anyatej helyett kenyeret ad kezébe héjastól. Így szokik lelkünk az érett korúak kemény táplálékához. (Zsid 5,13-14)”
Hogyha tehát az első éjszaka kiégette az emberből mindazt, ami tisztázatlan, indulhat tovább az ún. „lélek második szenvedő éjszakájának” útján. Ez már a haladó fokozat. Itt fejti ki János az „Isteni szeretet titkos lépcsőjét”. Szent Bernát és Szent Tamás munkásságára alapozza a kifejtést, melyben 10 lépcsőben vezeti föl a lelket a lélek legelső, ún. hasznos betegségétől (még ez is tisztulás), kezdve egészen az Istennel történő szeretetben való egyesülésig. A 10 garádics tulajdonképpen egy 10 fokú keresztény beavatási út, melyben a szeretet fokozatosan átalakítja, és Istenhez emeli az embert. Míg az első éjszaka során ebbe bele rokkant volna a túl materiális lélek, itt immár kész a szeretet fogadására, de lépésről lépésre, 10 fokozatban. Az első lépcső tehát az, amikor „hasznos betegséget” bocsát a szeretet a lélekre. A második fokon a lélek szüntelenül Istent keresi , azaz az életszomj helyett Istenszomj hatalmasodik el benne. A harmadik lépcsőn a lélek már féli az Urat, életét úgy szeretné kihasználni, hogy semmiféle mulasztás ne nyomja őt. A következő fok a „reménytelen szerelem” időszaka, melyben a vőlegény még éhezteti szerelmét, akiben fokozódik iránta az izzó vágyakozás. Az ötödik fokon a szüntelen szomjúság az elviselhetőség határáig fokozódik. A hatodik garádicson történik egyfajta beteljesülés, „ Isten megérinti a lelket”. Majd jön a hetedik lépcső, ahol a lélek szeretettel áthatva vakmerővé és óvatlanná, sokszor elbizakodottá válik: „a szeretet mindent remél, mindent elvisel és mindenre képes”. Ezen a fokon óriási a bukás lehetősége, mert ha kellő alázat nincs a lélekben, és vakmerősége gőggel, nem pedig istenfélelemmel társul, az illető hatalmasat zuhanhat. A nyolcadik fokon a szeretettől átjárt lélek megragadja, magához szorítja szerelmét, ez az állapot azonban még nem állandósul. Itt már egy pillanatra a várva várt mennyei boldogság érzete jelentkezik. A kilencedik lépcsőn teljesül be az, hogy a lélek állandó, szelíd lángban ég. János szerint ezen édes és kellemes tüzet a Szent Szellem szítja. Mindez az Istennel való egyesülésre utal. A tizedik lépcsőn ez az eggyé válás Istennel állandósul és a lélek teljesen Istenhez hasonul. Ez az a bizonyos eggyé válás, amiről az ezoterikus kereszténység is tanít. Ez az emberi szellemek útjának vége, melynek során az ember a Szeretetben és a Szeretet által tisztulva és emelkedve az öntudat megtartásával való, Istennel történő Szeretet-egység állapotába jut.
E cikk csak nagyon rövid és hiányos bevezető, egyfajta kedvcsináló Keresztes Szent János misztikájához és életének tanulmányozásához. Tiszteletadás egy hatalmas emberi Szellem felé.
dr. Torgyán Atilla
