Istenes Szent János – Jézus Krisztus „rabszolgája”
Az első mozaik mindjárt egy érdekes egybeesés lehet. Egy dátum: március 8., amely születésének és földről való távozásának időpontja is egyben. Bölcs emberek arra hívják fel a figyelmet, milyen fontos jelentősége van annak, hogyha egy ember ugyanazon a napon születik illetve távozik el. Úgy tartják, ez a kiemelkedően magas szellemi erő jele. A másik kiemelendő a halála: térden állva halt meg, utalva a lelkében kifejlesztett alázatra. Sőt, nemcsak hogy térden állva, hanem egyben a feszületet csókolva is. Ez utóbbi nemcsak a krisztusi tanítványság, hanem a kereszt hordozásában osztozás szimbóluma is. Következő kis mozaikunk megint csak János halálával kapcsolatos. A fennmaradt életábrázolások szerint Istenes Szent János halálakor mennyei illat árasztotta el az egész házat és az égi, kellemes illat, mely testéből áradt, még halála után is fokozódott. Sőt kilenc napig tartott, és még hosszú időn át, minden szombaton megújult, állítólag egy teljes évszázadon át mindig, amikor a koporsóját felnyitották. Azon a helyen pedig, ahol földi maradványai nyugodtak, gyakran lehetett rendkívüli világosságot látni. E gyönyörű történetek ékes bizonyítékai az életszentségnek. Azt gondolná az ember, ez az ember Jézus Krisztus, Istennek fia, ebben a szentségben élt, és úgy is halt meg. De ha Istenes János életét tanulmányozzuk, láthatjuk, hogy ez egyáltalán nem így volt. 42 eltévelyedett Parsifal életéhez hasonló, zavarodott bolyongásokkal teli év, útkeresés, tévedések sora, vétkek és bűnök halmozása, majd megtérés és csak 42 próbákkal teli év után jöhetett a 12 Istennek szentelt munkával teli, gyümölcsöző év! 1495-ben, a mai Portugália terültén született és 1550-ben spanyol földön halt meg. Avilai Teréz kortársa volt egy sötét időszakban, pontosan azon a földön, ahol a katolikus egyház nagy megújulási próbálkozása zajlott. Itt vívta Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János szinte reménytelen harcát az eredeti, ősi szerzetesi eszmény helyreállításáért. Itt próbálkoztak a sarutlanok az evangéliumi szegénység mintájához méltó életmód betartásáért és ezen a területen e nagy szellemi harc centrumától nem messze folytatta küzdelmét önmagával János is. Születési helye Montemor-o-Novo, neve: Juan Ciudad . Állítólag 8 évesen szökött el otthonról. (Megint itt van a 8-as szám! emlékezzünk a március 8-ai fontos dátumra is!) Később egy spanyol faluból, Oropesából vannak róla adatok. Itt pásztor volt a foglalkozása. Majd 20 éves kora után zsoldosnak állt és különféle háborúkban szolgált (pl. a spanyol-francia háborúban, de a törökök ellen is harcolt). Lelkében fel-felsejlett az imádságos élet iránti vágy, de ahogyan az élet ide-oda sodorta, erről egyre jobban megfeledkezett. Közben komoly figyelmeztetéseket kapott. Leesett például a lováról és eszméletét vesztette. Majd egy lopás miatt ártatlanul halálra ítélték, végül egy tiszt közbenjárására megmenekült. Életét kísérték a rossz döntések és hibák, de segítők is, és valahogy mindig kievickélt a bajból. Közben állandóan felsejlett a vallásos motívum is. Még a törökök ellen vívott háború után elzarándokolt Santiago de Compostellába, Szent Jakab híres útját végigjárva és itt már komoly vezeklésekbe kezdett. Lelkét állítólag legnagyobb erővel az érintette meg, amikor megtudta, hogy gyermekkori szökését követően édesanyja belehalt bánatába. Ekkor fokozta vezeklő életmódját, Afrikába indult, hogy vértanúhalált haljon és segítségére legyen a fogoly keresztényeknek. Állítólag az Afrikába vezető útján megismerkedett egy ferences atyával, aki megértette vele, élete még tele van önszeretettel és önzéssel: a szökés otthonról, katonai küzdelmek, vezeklései, dicsőséges vértanúhalál terve, stb. – ezek mind róla, az ő felemelkedéséről, az ő diadaláról és kiemelkedéséről szólnak. Nem tudni, megérett-e már benne a megértés a maga javára és a másokért folytatott élet közötti különbségről. Az még így most 500 év után is jól látszik, hogy János lelkében komoly viharok dúltak. Itt még volt egy konok próbálkozása, melyben valószínűleg Isten tervének megvalósítása helyett saját akarata nyert. Kegytárgy és könyvkereskedő lett, bár ez nyilvánvalóan nem egyezett életfeladatának tervével. Ebből az időszakból (az 1538-39-es időszakból) a leírások két kiemelkedő, sorsfordító eseményt mutatnak. A hagyomány szerint a gyermek Jézus jelent meg neki egy kereszttel átszúrt gránátalmát mutatva és ezt mondta: „Isten Jánosa, Granada lesz a te kereszted.” . És valóban, később Granada lett missziós tevékenységének fő helyszíne. Tény, hogy a jelenést követően Granada felé vette az útirányt és itt találkozott nagy pálfordulását előidéző mesterével, Avilai Szent Jánossal is. E ponton fontos tudatosítanunk, hogy még a legnagyobb szenteknek és mestereknek is van egy földi életbeli segítője. Még Isten fiának, Jézus Krisztusnak is volt Keresztelő Jánosa. Eképpen minden keresztény szentnek és beavatottnak is volt ilyen segítője. Sőt, még Krisnamurtinak is volt egy Kuthumi-ja, pedig róla sokan úgy tartották: ő a Mester, aki csak magának volt Mestere. Számunkra ez az elgondolkodtató információ azért fontos, hogy jobban megértsük: egyedül nem megy! Egymás és segítőink nélkül nem jutunk tovább. A beszédes krisztusi példa (aki Keresztelő Jánossal kereszteltette meg magát, holott Isten fiaként e nélkül is boldogult volna) Isten akaratát tükrözi, mely ember és ember kapcsolatáról szól és egy eltéphetetlen láncot szimbolizál, melyben az emberi szellemek végtelen sora segíti, húzza, emeli egymást Isten akarata szerint. Istenes Szent János nagy segítője tehát a nagy térítő prédikátor és misszionárius Avilai Szent János volt. A két nagy szellem találkozása úgy történt, hogy János meghallgatta a másik János, az Avilai prédikációját. Ez a beszéd Jánosban valami rendkívüli és megmagyarázhatatlan erejű fordulatot eredményezett. Hirtelen egész életének minden tévelygését átlátta: látszólag értelmetlen bolyongásait (melyek végül mégis célhoz vezettek!) és mindent, amit kapott, és amit eltékozolt.
Hatalmas élettablóban látta át a Nagy Átverést, mellyel az emberben működő ellen-lény egy életen, 42 hosszú éven át vezette. De valószínűleg átlátta azt is, hogy a Nagy Átverés hogyan bénítja meg „az örök séma” szerint az összes embert azért, hogy a kozmikus terv, Isten akarata helyett saját gőgjük kiteljesedését szolgálják. Átlátatta ezt hiszen ezen prédikációt követően önmagáról teljesen elfeledkezvén a mások szenvedése iránti együttérzés ébredt fel szívében. A tényekhez tartozik, hogy ez a felismerés annyira megrázta, annyira új és sokkoló volt a számára, hogy állítólag zokogva kiáltozva rohant ki a templomból, elajándékozta minden áruját és a mellét csapkodva járta az utcákat napokon át. Még bolondok házába is csukták. Itt ezen értekezés e fontos pontján fontos észrevennünk, hogy János pálfordulta élménye és Szent Pál pálfordultája sok mindenben nagyon hasonló elemeket hordoz. Csírájában ezt hordozza a szláv karácsony csupasz csöndbe égő szellemtüze, a Szellem és annak tiszta természetére fogékony ember élménye is ! A ma emberének is szól, hát az üzenet, akinek újra és újra lehetősége van erre a hatalmas élményre: a szellemtudomány tanításainak fogadása és a Kozmikus Szellem tiszta impulzusából fakadó előadások hallgatása egy nagy lehetőség arra, hogy a Szellem tiszta tüze az emberbe hatoljon. Minden bizonnyal, hogyha valaki valóban nyitott szívvel átérezne akárcsak egyetlen ilyen gondolatot is, ugyanazt az élményt élhetné át, mint János az Avilai prédikációjára. És könnyen lehet, hogy a Szellem tiszta tüzes ereje hatására ez az ember is napokra megzavarodna, de utána „harmadnapra” egész rendszere átállna az újra. Istenes Jánosnál ez állítólag úgy zajlott, hogy a bolondok házában felkereste őt Avilai János. Itt János „őrülete” őreinek legnagyobb csodálkozására egyetlen pillanat alatt lecsillapodott. Avilai Szent János állítólag így szólt hozzá: „János, vétkeid valóban számosak, életed eddig istentelen tékozlásban élted. Ám ahelyett, hogy bűntudatod önmarcangolásával csak tetéznéd a bajt, tedd jóvá mindezeket és inkább segíts másokon!” Itt fontos megemlékeznünk arról, hogy Istenes János élményét megelőzte a bűnbánat és egy teljesen tiszta alázattal teli hozzáállás. A bűnbánat önmarcangolását elengedni valószínűleg sokkal könnyebb, mint a bűntudat felélesztése. Az ego nehezen ismeri be saját hibáját és a felismeréshez a szív nehezen kapcsolódik hozzá. Viszont az alázat és bűnbánat összekapcsolódnak: az alázat nélküli gőgös ember nem ismeri be bűneit. Jánosnál a feladat, amit lelki segítője adott: az önmarcangolás elengedése volt. Más szinteken mozgott hát, mint az ego bűneibe ragadt gőg emberei. Valószínűleg felismerte, hogy egész életét különc cselekedetek irányították. Különlegessé, teljesen egyedivé akart válni és ehhez folyton kitalált bizonyos dolgokat. De a lényeg mindig az volt, hogy „ő” találta ki, „ő” gyakorolta a kontrollt és az „ő” saját elképzeléseit próbálta meg életre hívni. Isten akaratáról életfeladatáról szó sem lehetett különlegességre törekvő és mindent irányító hozzáállása miatt. Szólnak híradások arról is, hogy rendkívül kemény és egyedi bűnbánati gyakorlatokat végzett. Azonban ezen gyakorlatok még sem tudták őt előre vinni, hiszen a tiszta és mély életmegértés valamint ennek szívbéli átélése hiányoztak még ekkor. Miután János szemei felnyíltak, egyértelművé vált a számára, olyat szeretne tenni, ami másoknak is hasznos. Egy benső elhívás és élete körülményei egyértelművé tették a számára, hogy élethivatása a betegek ápolása. Amikor bolondnak hitték és a granadai királyi kórházba zárták, saját bőrén tapasztalta meg, hogy a szegények mennyire rossz bánásmódban részesülnek. De egyébként is, bármerre járt, bármerre nézett, mindenütt betegséggel, ínséggel és nyomorral találkozott. Amikor élethivatását felismerte, fogadalmának megfelelően elzarándokolt Guadelupe-ba. Visszatérve Granadába, azonnal hozzálátott munkája elvégzéséhez: szinte éjjel-nappal dolgozott. Éjszaka fát gyűjtött az erdőben. Azt nappal eladta, aminek árából élelmet és orvosságot vásárolt a vagyontalan betegek számára. Először egy nyitott udvaron, majd egy bérelt házban gyűjtötte össze az elhagyott betegeket, a házat pedig kis kórházzá alakította. A ház rövidesen kevésnek bizonyult, majd nagyobbat kellett kerítenie. Állítólag minden este 9 óra tájban indult el hazulról, hátán puttonnyal, egy zsinóron két tálat lógatva, hangosan ezt kiáltozva: „ Ki akar jót tenni magának? Az Isten szerelméért, tegyetek magatoknak is valami jót, testvéreim!” A csekélyke adományok az idő múlásával egyre nagyobbak lettek. Szentségének híre elterjedt és nemsokára már nem kellett kéregetnie: az emberek odahozták neki a szükséges dolgokat, és a granadai érsek is erőteljesen támogatta, úgyhogy nagyobb házat tudott bérelni. Tuy város püspöke is segítette őt. Állítólag készíttetett számára egy köntöst is, hogy Jánost megismerjék róla és meghagyta, hogy segítőtárásai is olyan ruhát viseljenek. Egyre több ifjú ember jött, hogy János vezetése alá rendelje magát. Úgy tudni, alapos és megfontolt vizsgálat után vette fel munkatársait (minden bizonnyal tudta, hogy egy ilyen elköteleződés komoly önátadást igényel, a lelkesedés pedig kellő szellemi érettség híján nem sokáig tart). A mű szemmel láthatólag Isten áldását élvezte. Hamarosan újabb kórházat kellett építeni. A 12 munkával töltött év rengeteg gyümölcsöt hozott. János halála után pápai szentesítéssel egy szerzetesrend is létrejött. Ez a ma is jól ismert Betegápoló Irgalmas Rend, eredeti nevén a Fatebenefratelli. A rend szinte az egész világon elterjedt és körülbelül 200 rendházuk van. Budapesten legismertebb intézményük a II. kerület Frankel Leó úton az Irgalmasrendi Kórház. A betegápolók türelméről és segítő hozzáállásáról sok jót hallani.
Visszatérve János életéhez, meghatározó esemény volt a granadai királyi kórház leégése. Ez tette őt igazán ismertté, mert amikor láthatóvá vált, hogy a kórház oltására már nincs több remény, berohant az épületbe, az ágyakat és fölszereléseket az ablakon át kiszórta és egy sereg beteget cipelt vállain át a szabadba. Újra és újra visszament a lángokban álló düledező épületbe. Lehetetlennek látszott, hogy azt élve elhagyhassa, mégis is állítólag egy hajszála sem perzselődött meg sem neki, sem egyetlen betegnek sem, pedig a lángtenger kellős közepében járt. János olykor azt sem tudta, mit adjon enni a szegényeinek. Egyik levelében azt írta, vannak közöttük gyerekek. öregek, bénák, leprások, bolondok, rokkantak, nem is számítva a zarándokokat, akik szállást kértek. János magát egyszerűen Jézus Krisztus rabszolgájának nevezte. Nem elégedett meg kórházával, hanem járta az utcákat és kereste a kérni sem tudó szegényeket. Ha olyan nyomorultat talált, aki járni sem tudott, vállára vette és bevitte őt a kórházba. Péntekenként kereszttel a kezében a prostituáltakat kereste, letérdelt eléjük és felmutatta nekik a Megfeszített keresztjét. Számos nőt sikerült kiragadnia a paráznaság varázsköréből. Erős fizikuma 55 éves korában hirtelen hagyta cserben. Télvíz idején a Genil folyóba esett fiatalember után ugrott. Az ár mindkettőjüket elsodorta. János még ki tudott mászni, de annyira legyengült, hogy érezte, nem tud már felépülni. Miután ügyeit elrendezte, saját 55. születésnapján Granadában halt meg, a feszületet csókolva térden állva. Írásai nem maradtak fenn néhány levél kivételével. A XVII. század végén avatták szentté. 1886-ban Lellisi Szent Kamillal együtt a kórházak és betegek majd a betegápolók védőszentjévé nyilvánították.