Don Bosco - Az ifjúság Atyja és Mestere

„A szentek nemcsak beszélnek Istenről, hanem kinyilatkoztatják létének legmélyebb lényegét, a szeretetet.”

Egyik legkedvesebb történetem Don Boscóval kapcsolatban a soha el nem fogyó gesztenyéről szól. Don Bosco megígérte az általa gondozott sok száz gyermeknek, hogy sült gesztenye lesz a vacsora, de egy félreértés miatt három zsáknyi helyett csak három kilogramm készült el. A gesztenye hamar fogyásnak indult a kosárka aljáról, a gyerekek pedig izgatottan állták körül Don Boscót. Ekkor valami csodálatos dolog történt: a gesztenye egyszerűen nem akart elfogyni. Amikor ezt a gyerekek megértették, egyszerre teljes csönd lett, majd gesztenyével a markukban, sírva-nevetve így kiáltottak fel: „Don Bosco egy szent!”

Másik kedvenc esetem az a bizonyos éjszaka, amikor Don Bosco halálos betegségből gyógyult fel, még hozzá úgy, hogy az oka vásott és bizony igen-igen rosszcsont gyerekek, akiktől az imádságos élet igencsak távol állt, egy egész éjjelen át hangosan imádkoztak érte. Vagy itt van a történet a hatalmas szürke kutyáról is, amelyik nem evett, nem ivott, de ha baj volt, a legváratlanabb helyzetekben megjelent, és megvédte Don Boscót a merénylőktől, tolvajoktól.

 

Ki is volt az az 1815. augusztus 16-án Torino mellett született ferences, majd később szalézi szerzetes, akinek a kérésére létrejött a Szalézi Szent Ferenc Társaság és az a népes, ma már több mint 120 országban működő közösség, amit Szalézi Családnak vagy Don Bosco Társaságának is neveznek? Amit legelőször ki kell emelnünk, az az oktatási-nevelési reform, ami Don Bosco nevéhez köthető, és a mi napjainkban a katolikus pedagógia egyik alappillére. Ma javasolt erre az alapra építenie minden irányzatnak, amely az ifjúság tudatos Isten felé terelésével foglalkozik.

Kevesen tudják – és így sajnos kevesen is okulnak belőle –, hogy a Szalézi Család nagy alakjairól és a II. János Pál pápa által az Ifjúság Atyja és Mestere címmel illetett Don Boscóról már egész könyvtárnyi anyag áll rendelkezésre. A rendnek van egy női ága, a Segítő Szűz Mária Leányai Társaság, amit a híres nevelő, Maria Mazzarello által létrehozott Don Bosco-óvodáknak nevezett intézményrendszer is fémjelez. Don Bosco-óvodák és -iskolák Magyarországon is működnek alapítványi formában, sőt a rend éppen idén, 2013-ban lesz Magyarországon 100 éves, és egy nagy ünnepségsorozat keretében hazánkba érkezik Don Bosco urnája. Egy ilyen urna közelében lenni hatalmas, mély szellemi élmény, és mindazon embereknek, akik lelkük felemelésére törekszenek, csodálatos és ritka lehetőség lehet.

 

Lássunk most néhány közelebbi életrajzi tényt Don Boscóról! A kor, amelyben született, a híres brit történész, Eric Hobsbawm szavaival élve „a forradalmak kora”, a hely pedig e forradalomnak is a közepe: Torino. A „sötétnek” is nevezett észak olasz város az ipari forradalom, a munkásosztály kizsákmányolásának, az ember gépként való felhasználásának egyik fő színtere volt. Az emberekben egyrészt ott élt a megújulás vágya és lehetősége, másrészt a fásultság, a csalódottság és a tanácstalanság. Évszázadok óta sorra születtek a katolikus egyház nagy szentjei a mai Olaszország különböző területeire, hogy osztozzanak az emberek sorsában, és segítsenek.

Van azonban még egy kiemelendő körülmény, valami teljesen új dolog a szentek és mesterek tevékenységében. Egyre több olyan szentéletű ember született, aki tevékenységét szociális irányba is kitágította:

Gondoljunk csak Néri Szent Fülöp oratóriumi kongregációjára, Roger testvér taizéi közösségére, Teréz anya, Pio atya és Rudolf Steiner működésére, vagy Chiara Lubich Fokoláre-mozgalmára – mindegyikük nagy hangsúlyt fektetett az ifjúság taníttatására, nevelésére, a kórházi gyógyításra. Számos, jótékonyságra, szociális tevékenységre szerveződött rend jött létre, mint például a kamilliánusok, a trinitáriusok, az irgalmas nővérek, de minden fontosabb szerzetesrend és a nagy egyházak is nyitnak szociális irányba. Mindenütt világméreteket ölt a szociális ügy: alapítványok, társadalmi szervezetek, cégek jönnek létre és milliókat érintő mozgalmak, szociális intézményrendszerek alakulnak a mesterek útmutatásával.

(Fontos megemlíteni, hogy Kelet mesterei közül is sokan kitágították működési területüket. Talán Srí Szvámi Sivánanda indiai mester országjárása példázza legjobban mindezt, aki mindig három hatalmas bőröndöt cipelt magával. Az egyikben az orvosságokat tartotta, amikből ingyen adott a rászorulóknak. A másik bőrönd a szintén osztogatásra kerülő szent irodalmat tartalmazta, míg az utolsóban csavarhúzók, szögek és mindenféle szerszámok voltak, hogy a rozoga lakhelyeket és a tönkrement munkaeszközöket bárhol helyben megjavíthassák a szegényeknek. Ebből a szociális igényből és e szükséglet kielégítéséből jött létre később a Szvámi által alapított indiai Ájurvédikus Gyógyszertár rendszer, épültek kórházak, jelent meg folyóirat, alakult meg az Isteni Élet Társasága, egy Erdei Jóga akadémia és számtalan más intézmény.)

Ezen a ponton jutunk el a kis Giovanni Boscóhoz (neve magyar fordításban Erdő János lenne), a szegénytanyán született, ám korántsem átlagos gyermekhez. Már kiskorában tiszta és szent életet élt, s kilencévesen egy álomban teljes egyértelműséggel kapta meg az életfeladatát: „Állj a fiúk élére!” Attól kezdve tudta, hogy hátrányos helyzetű gyermekekkel kell foglalkoznia. Tizennégy évesen – pontosan a megfelelő időben – találkozott Don Calossóval, aki első tanítója és sugárzó, jó példát adó lelki vezetője volt. A fiatalember szívesen követte őt: nem volt kétséges számára, hogy szerzetesnek áll, és útjának alapjait – mint sok más, nagy szentté váló fiatalét – a ferencesek tiszta és következetes regulájára építi. A másik alap, ami nélkül Don Bosco nem tudta volna megvalósítani a küldetését, egy parancs volt, amely magától Nagyboldogasszony Anyánktól érkezett, és amit Don Bosco az Oratóriumi emlékiratokban így fogalmazott meg: „A parancs a legmagasabb tekintélytől érkezett, akivel szemben a legkisebb késlekedés is megengedhetetlen.” (A Madonnával való misztikus és nagyrészt fel nem fedett kapcsolata Don Bosco életének kiemelkedő része.)

 

A harmadik alap az a sok különleges képesség, ami a kis Bosco Jánost már gyermekként rendkívül különlegessé tette. Képes volt például szinte alvás nélkül élni. Éjszakánként olvasott, tanult, később dolgozott, s azokat a feladatait végezte, amelyekre napközben nem jutott idő. Kiváló fizikai képességei voltak. Úgy futott, olyan artista mutatványokat sajátított el puszta megfigyeléssel, amit egy átlagember a lehetetlenség skatulyájába szorított volna. Korának egyik leghíresebb atlétáját győzte le több féle sportágban úgy, hogy még csak meg sem kellett erőltetnie magát. Továbbá a leírások szerint úgy olvasott a többi ember lelkében, mint egy nyitott könyvben. Képességei miatt megpróbálták elmebetegnek nyilvánítani és egy klinika zárt osztályára száműzni, és mivel igen magas szinten bűvészkedett, mágiával is megvádolták.

 

A fő dolog, amit a fejére olvastak, az volt, hogy előre látta rendjének jövőjét. Azokban az ínséges időkben, amikor szinte teljesen egyedül csinált mindent, pénz és hely híján fel kellett függesztenie segítő működését, pedig papokról, támogatókról, egy egész rend és hálózat kiépítéséről beszélt. (A történelem később a látnokot igazolta.) A mágia gyakorlásának rosszindulatú vádja szintén hamisnak bizonyult. Való igaz, hogy képzett bűvész volt, és olyan spontán mutatványokra volt képes, ami megrázta és elgondolkodtatta a nézőt. Viszont a háttérben különleges, Istentől kapott képességei álltak: gyorsaság, kiváló reflexek és megfigyelőképesség, jó memória, remek kombinációs készség, és mindenekfölött valami egészen különleges éberség. Való igaz, hogy számtalan rendkívüli csoda is beragyogta az életét, de a mágiánál egy sokkal hatalmasabb erő lengett körbe körülötte mindent: az istenfélelem, a hit és az odafigyelés keveréke. Mutatványai sohasem voltak öncélúak, mindig másokért történtek: bűvészete segített megnyerni azon nehézsorsú fiatalok szívét, akinek is trükkök nélkül nehezen akadtak volna horogra.

Bizony, Don Bosco valóban „emberek halásza” volt, akinek a célja főleg az ifjúság Istenhez vezetése volt. Nem kis feladatot vállalt, hiszen korának tünete éppen egy újfajta eretnekség és hitetlenség volt. Ragyogó karizmájával ugyanakkor képes volt magához vonzani még „a legelvetemültebb gonosztevőket” is. Valaki úgy fogalmazott, hogy Don Bosco a „szent szeretet fuvallatát terem tette meg körülöttük”. A fiatalok vágyni kezdték a vele való közelséget, és ez a vágy általában erősebb volt minden másnál. A közelében a gyerekek kimondhatatlan örömöt és békét éreztek – végre, hiszen életükben azelőtt talán soha nem érezték ezt –, amiért Don Bosco barátai lehetnek. De ennek a barátságnak ára volt! Ahhoz, hogy megmaradjon, a gyerekeknek mindig jónak és erényesnek kellett lenniük. Az erényesség és a jó szeretete kovácsolta össze e barátságokat, Jézus Krisztus gyönyörű evangéliumi szavainak szellemében: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.”(Jn.14:21.)

Már Néri Fülöp atya híres oratóriumi kongregációjában is ugyanez volt a vezérelv. De hát ők –Don Bosco és Néri Fülöp – valódi szentek voltak. Csak úgy ragadtak rájuk a fiatalok, imádtak áldott jelenlétükben lenni. Fülöp atya mint fő előfutár elindított egy újfajta, a morálra és az erényekre épülő nevelés- és fegyelmezés módot, de pár évszázaddal később, Don Bosco idején már ennél is nagyobb volt a feladat. Ő és tanítványai tudatosan fogalmazták meg ifjúsági nevelési alapelveiket: az erényekre épülő új pedagógiának olyannak kell lennie, ami nem csak szent emberek közvetlen fényében fürdőzve működik, hanem egyszerű tanítók, papok, hitoktatók is alkalmazhatják.

Don Bosco is előfutárként küldetett hát, méghozzá a legnagyobb bajban. Világunkban egyre több a fejlődést nehezítő körülmény, a legtöbb fiatal huszonegy éves korára sérülésekkel van tele, torz életszemléletet alakít ki magában, és bűnöktől megfertőzve él. Ráadásul – részleges öntudatlansága miatt – nincs tisztában bűnei súlyával. Érthető, hiszen a fejlődést akadályozó negatív erők legfontosabb csatatere az ifjú lélek, mert ha újabb generációkat vágnak el Istentől és az egészséges szemlélettől, megtörhet az, ami Krisztussal megindult a világunkban. Az Úr válaszként elküldte követeit, szerte a világban, akik próbálkoznak is, kisebb-nagyobb sikerrel.

 

Don Bosco útja a legnagyobb sikerek közé tartozik, és bátran építhetünk azokra a lépő kövekre, amelyeket ő fektetett le. Bár már diákként is voltak próbálkozásai (például életre hívta a Vidámság Társasága elnevezésű, keresztény morális elveken nyugvó csoportot), mégis csak pappá szentelése után, 1841-ben indul el az a lelkeket megmentőmunka, ami aztán a szalézi rend fő feladatává nőtte ki magát, és az első oratórium – közösségi imaterem, kiskápolna – alapjainak a letételéhez vezetett.

 

Külön figyelemre érdemes e tekintetben Don Bosco megrázó találkozása a börtönbe zárt fiatalokkal – velük kudarcot vallott, ám ez azonnali cselekvésre indította őt. Nehézségei a sarutlan kármeliták zárdaalapítási törekvéseihez, Avilai Nagy Szent Teréz és követői rögös útjához hasonlíthatók. Don Boscónak eleinte sem pénze, sem segítője nem akadt, sem pedig oratóriumi helye nem volt, ahol a gyermekekkel összegyűlhetett volna imádkozni és foglalkozást tartani számukra. Amíg csak húszan sereglettek köré, Torino utcáin sétálva tartott órákat, de hamarosan több mint négyszáz ifjú követte, és próbált bekapcsolódni a rövid Üdvözlégy imádságba. Megesett, hogy csupán egyetlen napon múlt, hogy az anyagiak hiányában nem szűnt meg a megkezdett lelki munka. Minden szükséges eszköz beszerzésének története valóságos regény, és mindenütt csodák, az isteni gondviselés és a hit valóságos, élő bizonyítékai!

 

Az1841-es pappá szentelése és a szalézi pedagógia Magna Chartájaként megírt 1884-es híres levél között eltelt idő rengeteg kudarcot és szenvedést hozott, de még több, jóra fordítható tapasztalatot. Amikor Don Bosco kiemeli, hogy az új pedagógia legfontosabb alapelvei az odafigyelés, a jó példa és legfőképpen az ifjúság sorsában való osztozás, ezek nem csak kongó, üres szavak, hanem egy szent ember életének legfőbb tapasztalatai! Ezzel „az Ifjúság Atyja és Mestere” feladta a leckét a követőknek: nem elég tanítónak lenni, de nevelővé kell válni, ráadásul olyanná, aki adott esetben többet tanul, mint amennyit tanít. A látszólag kisebbek ugyanis rákényszerítik nevelőiket az alapos önismeretre, és rendkívüli tehetséggel rombolják szét a felvett szerepeket é sálarcokat. Ha mindehhez hozzávesszük a tükrözés alapelvét, mely szerint a másik ember tükörként szembesít önnön hibáinkkal és aktuális állapotunkkal, úgy egy újfajta önismeret alapjai kezdenek kirajzolódni. A gyermekek vágynak a nevelő szüntelen, élő jelenlétére, az odafigyelésre, nem csak a puszta ott levésre. Ha pedig a nevelő teljes lényével jelen van, és együtt érző, odaadó figyelemmel, őszinte érdeklődéssel tekint a gyermekre, akkor megszűnik felettes lenni, ehelyett apa, testvér és barát lesz egy személyben. Működését életáldozata hitelesíti, mert szabad akaratából, szeretettől hajtva osztozik a gyermek sorsában.

Don Bosco teljes szabadságra nevelte a gyermekeket. A jó akarásának és választásának kulcsa a lelki közelség és a hiteles, jó példa volt. Fáradhatatlanul hallgatott meg minden fiatalt, sőt ő maga kérte, hogy kérdezzenek, mondják el bajaikat, sérelmeiket. Don Bosco tetteiben megelevenedni látjuk Jézus Krisztus szavait: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be.” (Mk. 9:37.) Don Bosco minden rászorulónak segített. Elsőbbséget senki nem élvezett, kivéve a legszegényebbek, legelhagyatottabbak és legtudatlanabbak csoportját.

 

Egy rövidke cikkben egy ilyen hatalmas életet, és jótékony hatásainak kigyűrűzését összefoglalni igen nehéz vállalkozás. Végezetül álljon hát itt csupán két fontos, példaértékű tény. Egyrészről az, hogy Don Bosco mérhetetlenül sok teendője közepette 1853-tól 1878-ig, tehát 25 éven át szerkesztette havi rendszerességgel a Katolikus Olvasmányok havilapot, amiből később a Szalézi Értesítő lett. Nagyon fontosnak érezte ugyanis az evangéliumi üzenet írott átadását, mintegy gyógyírként a sérült lelkek számára. Másrészről az imádságos, erényekben gazdag élet felé terelő oratóriumi tanításon túl igyekezett szakmát is adni kis pártfogoltjainak, ily módon biztosítva nekik folyamatos elfoglaltságot, pozitív tevékenységet. Óriási kreativitással talált ki és alkalmazott különböző játékokat. Az oratóriumi vasárnapokat egyszerre hatotta át lelki töltődés, játék, vidámság és közösségi élmény, míg a hétköznapokat szakmára, mesterségre ok- tatás egészítette ki. A fiúk cipész mesterséget, szabóságot, könyvkötészetet, nyomdászatot, ács- és kovácsmesterséget tanultak, de Don Boscónak gondja volt a leány ifjúság nevelésére is, akik a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményeiben szintén szakmát is elsajátíthattak. Újító pedagógiai módszerei, melyeken azóta számos generáció nevelkedett, pozitív példát mutatnak számunkra is.

Don Bosco 1888. január 31-én távozott e világból, arcán hatalmas békével és nyugalommal, mintha csak elaludt volna. Szentté avatására 1934 Húsvét vasárnapján került sor. Az esetet a korabeli sajtó úgy írta le, mint a katolikus egyház legünnepélyesebb szentté avatását. A szalézi rend ma a második legnagyobb férfi szerzetesrend a világon.

 

dr. Torgyán Atilla