Albert Schweitzer – Az élet tiszteletének etikája
Albert Schweitzer számtalan területen nagyszerű ember volt. Nagy volt filozófusnak, teológusnak, sőt művésznek, művészettörténésznek és lelkész prédikátornak is. Azonban igazi nagysága mégsem ezekben rejlett, hanem ragyogó életpéldájában, mélységes humanitásában, a morálfilozófia megértésének gyakorlati alkalmazásában. Bár mindene megvolt, kényelme, karrierje, biztonságos élete és pozíciója, ő mégis mindent elhagyott azért, hogy életét a szegények és elesettek sorsában osztozva, az afrikai Gabonban töltse nehéz, sokszor nyomorúságos körülmények között. Amikor az Európa szerte ismert művész, tudós és filozófus úgy döntött, hogy pálfordultával az európai civilizációt felcseréli a vad őserdővel, akkor ismerősei, barátai és rajongói döbbenten keresték a választ arra a kérdésre, miért is tette mindezt. Schweitzer sok-sok évvel e nagy kivonulása után egy újságírónak nyilatkozva tömör választ adott erre a sokak által feltett kérdésre: „Ahelyett, hogy heves vitákban próbáltam volna elismertetni eszméimet, elhatároztam, hogy életemet változtatom meg érvvé. Kitartok amellett, amiben hiszek és megvédelmezem annak az életnek a terminusaiban, amelyet élek, és azzal, amit cselekszem. Ahelyett, hogy azt hirdetném hiszek a bennünk létező Istenben, megpróbálok úgy cselekedni, hogy maga az életem és a munkám beszéljen arról, amiben hiszek.”
Schweitzer számára már nem volt elég beszélni a hitről és a vallásról. Eljutott arra a pontra, ahol a gyakorlatba, magukért beszélő tettekbe kell fordítani a tudást. Ahol a szeretet és az erkölcs cselekvő szeretetté és az elvek és fogalmak szintjén túllépő tettekbe, emberséges cselekedetekbe torkolló morállá változik.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez még Albert Schweitzernél sem történt az egyik pillanatról a másikra. Tudjuk róla, hogy útkeresése során komolyan fontolóra vette az Újszövetség üzeneteit. Mint teológus és lelkész, jól ismerte Jézus elhívását. Ismerte e sorokat is: „Mert aki meg akarja menteni életét, az elveszti, aki pedig elveszíti életét énértem, az megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” Komolyan fontolóra vette tehát lelkiismerete szavát és azt a benső hangot is, hogy mások szolgálatába kell állítania életét. De még akkor is, amikor 29 évesen teljes belső bizonyossággal átlátta, mi lesz a dolga, bölcsen várakozásra intette magát. Közel tíz éven át készült ara, hogy a rendkívül nehéz trópusi területen működő orvos lehessen. Időt hagyott élete dolgainak átszervezésére és tudatosan készült fel életfeladatára. Amikor már kész volt, az orvosi tanulmányait és a posztgraduális képzést is elvégezte, sőt magánélete dolgait is helyretéve megházasodott, nagyon bölcsen csak ekkor ugrott fejest új életébe. Tudta azt, hogy sokkal hatékonyabban tud majd másoknak segíteni akkor, ha előtte felkészül és képezi magát. Tehát hosszú éveken át készült, gyakorolt, erősödött fel arra, hogy az Égtől kapott misszióját bevégezhesse. Ekképpen nemcsak egy tudatos, megfontolt életdöntés, hanem komoly felkészülés is kellett ahhoz, hogy ez a ragyogó élet a világot átformálhassa.
„Orvos akartam lenni, hogy szavak nélkül dolgozhassak. Éveken keresztül eltékozoltam magam a szavakban. Örömmel végeztem teológia tanári és lelkészi munkámat. Új tevékenységem során azonban nem beszélni fogok a szeretet vallásáról, hanem gyakorolhatom azt. Orvosi ismereteim lehetővé teszik majd, hogy szándékaimat legmegfelelőbben és legteljesebben valósítsam meg, akárhová is vezet majd szolgálatom útja.” –így fogalmazott Schweitzer terveiről. A döntésen és a megfelelő előkészületen túl volt még egy harmadik nagyon lényeges terület is, ami nélkül a schweitzeri életmű nem tudott volna létrejönni.
Az az ember, aki zenész, művész, teológus, kultúrfilozófus volt, azaz élete főleg eszmei-elméleti síkon mozgott, megértette, hogy az eszmei-elméleti oldal önmagában nem elég és hogy legalább annyira fontosak a gyakorlati dolgok. Tudjuk, hogy kezdetben zavarta, terhesnek érezte a szervezéssel és fizikai dolgokkal járó „sok herce-hurca” (ő maga nevezte így), de később megértette, hogy éppen a gyakorlati dolgok teszik lehetővé azt, hogy az elmélet földünkön testet öltsön. Így egyetlen szög beütése vagy akár egy sikeres műtét is az elmélet gyakorlatban való testetöltésévé vált a számára. Sőt, megértette azt is, hogy Isten országát sem elsősorban természetfölötti eseményekben kell keresni, hanem a hétköznapok és a gyakorlati élet, a fizikai világ kis dolgaiban. Ezekben a kis dolgokban ölthet testet a krisztusi szellem és a vallás, s így minden kis dolog jelentősége mérhetetlenül felértékelődik.
Albert Schweitzer 1875. január 14. napján született a felső-elzászi német Kaysersbergben. Családja kiváló táptalajt nyújtott ahhoz, hogy az ifjú mind spirituális mind intellektuális mind gyakorlati területen képzést kapjon. Édesapja, sőt édesanyjának fivére is evangélikus lelkész volt. Ez nagy hatással volt lelki életének alakulására és szigorú morális alapot is adott. Kiemelkedett zenei tehetsége. Már hét évesen saját melódiákkal egészítette ki Bach koráljait. Korának legjobb egyetemein, Strasbourgban és a párizsi Sorbonne-on tanult teológiát, filozófiát, zeneelméletet, orgonán pedig a világhírű mester, Widor képezte ki. Ismert teológus, segédlelkész, elismert Bach kutató, ünnepelt orgonaművész és orgonaépítő sőt filozófus professzor is volt már amikor élete irányát egy mindent átalakító tudatos életdöntéssel megváltoztatta.
Az istenhívő, vallásos, evangélikus hitben nevelkedett fiatalember kereste Isten akaratát és követni akarta azt. A tiszta lelkiismeret hangja nem engedte őt megnyugodni, és lelke mélyén ott volt az érzés, hogy keresnie és megtalálnia kell valamit. Többféle karitatív tevékenységet is végzett 1903-tól és szegény sorsú gyermekeken és családokon próbált segíteni. Áthatotta lelkét valami számára még megfoghatatlan érzés, egyfajta nyugtalanság, amit még nem tudott pontosan megfogalmazni. Ma már, visszanézve az életútra, amit Schweitzer bejárt és tanulmányozva a hátramaradt írásokat, látható és követhető az a folyamat, ami a kereső ifjú lelkében végbement.
Azt kereste, hogyan lehet nyugodt lélekkel élni abban a világban, ahol bármerre nézünk sok nyomorúság és szenvedés van. Az ifjú Albert valószínű hogy már igen korán felismerte azt, ahogyan a szeretet nem áll meg a puszta érzetnél és túl kell, hogy nőjön azon, cselekvésbe, másokért végrehajtott, önzetlen tettekbe fordulva. Ugyanúgy az etika, a morál sem állhat meg az elmélet szintjén és cselekvő etikává kell, hogy nőjön. Az etikai gondolatok tehát, felfogva és megértve a morál valódi szerepét, és azt, ami a világban van, túl kell nőjenek önmagukon és cselekvésbe kell, hogy torkolljanak. Azaz az etikai gondolkodás, a gondolatok, melyeket szívünkön áteresztve a lelkiismeret hangján engedünk keresztül, megmozdítanak bennünket önzetlen tettekben megnyugodva. Az etikai gondolkodásból tehát cselekvő etika lesz. Az embert pedig az a megértés és részvét amit mások szenvedése iránt érez, önzetlen tettekre fogja sarkallni. Sőt, a lélek – miután átment a csalódottság, a szándékos elfordulás, majd a keresés, megértés és a megvalósításra még képtelen erőtlenség kínzó fokozatán – Istenhez fordulva és belőle erőt merítve a másokért végrehajtott önzetlen cselekedetekben tud majd megnyugodni. A lelkiismeret békéje pedig valódi kereszténységet, folyamatos mosolyt és örömet fog hozni. Ezt az örömöt találjuk az életüket másoknak odaadó nagy keresztény szentek szemében.
Már a bodhiszatvák fogadalma is megfogalmazta: addig emberi lélek meg nem nyugodhat, teljes mértékben meg nem békélhet, amíg akár csak egyetlen embertestvére is szenved a Földön. Aki pedig Isten által nyert kegyelemből és törekvésből társainál előbbre jut, lelkiismerete hangját követve, felelőssége segítenie a többi, hozzá képest lemaradt ember-testvérét. Ezt ismerte fel az ifjú Schweitzer is, aki később úgy fogalmazta meg magának, hogy az „élet tiszteletének etikája”, pontosabban ennek megértése mindenkitől megkívánja azt, hogy túl egyéni feladatán, foglalkozásán és munkáján, életének egy darabkáját másoknak adja. Átgondolva Schweitzer felismerését, joggal beszélhetünk a bodhiszatva fogadalom minden emberre való kiterjesztéséről. Azaz a szellemi fejlődés útja ma már egyszerre individuális praxis (mely munkában, tálentumaink érvényesítésében nyer megvalósítást) és egyszerre szociális praxis, melyben már a bodhiszatvák szintje alatt is minden ember kötelessége embertársainak adnia valamit önmagából. Az emberi lélek pedig már nem élhet békében, pusztán individuális világába és feladataiba zártan. Csak egy kérdés maradt tehát: mi kell ahhoz, hogy az etika körül mozgó gondolkodás ne maradjon meg pusztán az elmélkedés szintjén? A nagy úttörők (például Néri Szent Fülöp és Don Bosco már több száz évvel ezelőtt elindultak a gyakorlatba való átültetés útján, de a nagy áttörést a XX. század hozta. Teréz Anya, Roger testvér, Gandhi élete nagyon sokak által megismert példa. De vannak olyanok is, mint például a touaregek közé a sivatagba költözött Foucauld Károly (szokták őt a „sivatag szívének” is nevezni) vagy a híres katolikus ideológus Carlo Carretto, akik a szegények sorsában való osztozást tűzték ki célul. Elhagyták otthonuk nyugalmát, a szegények közé költözve, hogy osztozzanak sorsukban. A hívást, mely föntről jön, és a szociális, mások segítésére irányuló kötelezettségeink teljesítésére hív, minden ember hallja, minden ember lelkiismeretét nyomasztja, mégis csak nagyon kevesen vannak azok, akik a lélek restségéből ki tudnak törni és van erejük meg is valósítani azt, amit megértettek.
Albert Schweitzer megértette, felfogta és az emberi lelkek számára közvetítette is ezt a hívást, ezért is nevezték el őt igen beszédesen a XX. század lelkiismeretének. De fő tevékenysége nemcsak az volt, hogy megfogalmazta és papírra vetette az ember felelősségével kapcsolatos morális gondolatokat, hanem ő valóban gyakorlatban is megvalósította azt, amit leírt. Afrika legfejletlenebb országába, a 300 000 fős Gabonba ment, ahol állítólag egyetlen orvosként működött. A gyógyítást egy tyúkólból átalakított rendelőben kezdte, ahol a legsúlyosabb, rendkívül előrehaladott stációban lévő betegségeket is gyógyítania kellett. Dokumentálva van, hogy volt a kezdő Schweitzernek olyan heresérv műtétje, ahol a beteg heréje már térdéig ért. Maga építette fel nagyon kevés segítséggel barakkokból és fűkunyhóból álló kórházát. Tizennégyszer tért vissza a Gabonban lévő Lambarénébe, hogy újra és újra gyakorolja misszióját és több mint 50 évet töltött itt. Ez a néhány adat kiválóan bemutatja, hogy Schweitzer nem állt meg a gondolatoknál, sőt éppen az etikai felismerések sarkallták őt cselekvésre, gyakorlati megvalósításra, de vissza is fordítható mindez, mert gyakorlati tapasztalataiból, küzdelmeiből, melyet a cselekvő szeretet jegyében folytatott, keletkeztek fő művei, kultúrfilozófiai és etikai munkái és az élet tiszteletével kapcsolatos értekezései, valamint önéletrajzi írásai is.
Amit az ember felismer, megért és megfogalmaz, minden bizonnyal segíti őt saját fejlődési útján. A nagy emberek tapasztalatai, az általuk megfogalmazott esszenciák, sok ember tudatát formálva (feltéve ha sokan fontolóra is veszik azokat) segítik, formálják az egész emberiség alakulását. Schweitzer belső, gondolati útja, mellyel fontolóra vette, vizsgálta és megértette az üzenetet és hívást, mely lelkét megszólította, legalább olyan fontos, mint külső útja, amelyet a nyugati civilizáció és Gabon között bejárt. 29 éves volt, amikor saját egyháza egyik csoportjának, a Párizsi Evangélikus Missziós Társaságnak a füzete került a kezébe, melyben e szavakkal kértek segítséget Afrikába missziós munkához: „Az Egyháznak olyan emberekre van szüksége, akik a Mester hívására egyszerűen így válaszolnak: „Uram, itt vagyok.” Állítólag ekkor fogalmazódott meg benne, mit is akar valójában. Mit kér tőle saját lelkiismerete. Ekkor írta meg híres naplójegyzetét: „Keresgélésem végéhez értem.” Ez 1904-ben történt.
Állítólag ugyanarra az egyetemre lépett be diáknak, ahol professzorként tanított. Hat éven át járt egyetemre, vizsgáját 1911 decemberében tette le, s közben anyagi helyzete meglehetősen leromlott. Szigorlati vizsgája díját például a müncheni zenei fesztiválon vállalt fellépésével kereste meg, de ez sem volt elég, mert 1912-be elkezdte a posztgraduális képzést. Nagyon gyakorlatias ember volt és előre látta, hogy a trópusi betegségek teljesen mások, mint a nyugati civilizációban általános betegségek, ezért elkezdte azokat tanulmányozni. Közben megtalálta élete párját, Helene Bresslaut, akivel házasságot kötött. 1912 év végén pedig megtette az elszakadáshoz szükséges utolsó lépést és lemondott professzori és prédikátori megbízatásáról is. Utolsó nyilvános igehirdetését e szavakkal zárta Pál apostol szavait idézve: „És az Istennek békessége, mely minden értelmet fölülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
A hosszas, közel tízévi előkészület után végül 1913-ban megtörtént a nagy ugrás. Feleségével együtt elindultak az afrikai Gabonba, az Ogooué folyó partján lévő őserdőben elhelyezkedő Lambarénéba. Először négy évet töltött el itt, tele súlyos nehézségekkel. Amikor kitört az első világháború, 1914-ben, mint egy ellenséges állam polgárának fel kellett hagynia orvosi praxisával, és egy ideig nem dolgozhatott. De éppen ebben a krízisben, egy mély válság közepette kezdett hozzá „A kultúra hanyatlása és megújulása” c. kultúrfilozófiai munkájához. Látva az afrikai nyomort és a háború tragédiáját, körvonalazódott benne az a gondolatkör, amit az „élet tisztelete” vagy az „univerzális erkölcs” kifejezések fémjeleznek leginkább. Ő maga így ír gondolati útjáról: „Minden erőmmel azon voltam, hogy megragadjam az erkölcs alapvető és általános fogalmát, amit egyetlen filozófia sem tár elénk. Egyik lapot egy másik után írtam tele, csak azért, hogy erre az újra meg újra tovatűnő problémára összpontosítsam gondolataimat. Két nap telt el így. A harmadik nap estéjén, mikor a lenyugvó nap fényében haladó hajónk éppen egy vízilócsordát kergetett szét, hirtelen, anélkül, hogy megsejtettem vagy kerestem volna, megjelentek előttem a szavak: „Az élet tisztelete”. A vasajtó engedett. Feltárult az ösvény a sűrű erdőben. Végre megnyílt előttem a világ- és életigenlés meg az erkölcs találkozásához vezető út.”
Schweitzert és feleségét a háború miatt 1917-ben Franciaországba internálták, egy év múlva térhetett vissza hazájába, majd a strasbourgi kórházban lett segédorvos és lelkészi hivatását is folytatta. Megszületett leánya, majd előadói és koncertkörutakat is tett. Könyvei is jelentek meg, sőt több nyelvre le is fordították őket, a zürichi egyetem pedig díszdoktorává avatta. Ő most is csak missziójára gondolt és sok kapcsolatot szerzett. 1924-ben tért vissza Gabonba, ahol kórházát, amit az őserdő által benőve romokban talált meg, újjá kellett építenie. Ekkor – hála a visszatérés előtti aktív időszaknak – már önkéntes segítők is érkeztek, sőt egyre több adomány is. A leghosszabb gaboni időszak volt minden bizonnyal a legnehezebb 1937 és 1948 között, amikor a II. világháború miatt leálltak a támogatások. Beszédes tény, hogy Schweitzert, bár már tevékenységének az elején széles körben ismerték, sőt élete vége felé bármerre ment, hatalmas tömegek fogadták, mégis Lambarénébe csak igen kevesen követték. Amit csinált, szimpatikus volt az embereknek, nevét zászlajukra tűzték, Schweitzer barátok társasága jött létre és világhír övezte, mégis még kórháza csúcspontján is összesen csak 6 orvos dolgozott nála. A kényelmetlenségbe, a missziós munkába, a szegények sorsában osztozás felé csak igen kevesen követték. Kényelmesebb volt egy egyszerű adománnyal megnyugtatni a lelkiismeretet annál, mint vállalva a nehézségeket, vele sorsközösséget alkotni. Schweitzer rengeteget dolgozott. Munkabírása életének legutolsó napjaiig bámulatos volt. Egyszerre volt építőmester, aki kórházát felépítette (még az afrikaiak között is nagyon nehezen talált munkaerőt), gyakorló orvos, az afrikai gyermekek nevelője, a leprások segítője és az afrikaiaknak szerény, egyszerű prédikációkat nyújtó lelki tanácsadója. Emellett sűrűn látogatta Európát és Amerikát, hogy adományokat gyűjtsön. Amikor például a Nobel-békedíjat megkapta, az ebből eredő pénzt egy leprás betegek javára létrejött falunak adományozta. Az a filozófia, amit az „Élet tiszteletének etikája” néven illetnek és az ezzel kapcsolatos gondolatok sok ember életét segítették morális irányba terelni. Ő maga rendkívül alázatos, egyszerű és szerény volt. Halálára, amely 1965. szeptember 4. napján következett be, régi szerzetesi szokás szerint maga ácsolta meg saját keresztjét. Magát úgy jellemezte, őt Jézus Krisztus találta meg, aki nem hagyta őt ott a kredenc alatt, elgurult garasként. A lambarénei kórház ma is üzemel, és halála után sokat korszerűsödött. Az orvosok a világ minden tájáról érkeznek ide néhány éves szolgálatra. A világban Albert Schweitzer baráti társaságok működnek, gondozva szellemi örökségét.
A németek nemrégen Jerome Krabbé és Barbara Hershey főszereplésével készítettek róla egy nagyjátékfilmet, mely Albert Schweitzer – Egy élet Afrikáért címmel Magyarországon DVD-n is megjelent. A film, amely moziban is nagy siker volt, az Albert Einsteinnel való barátságát is ábrázolja és bemutatja azt az ármánykodást, ahogyan negatív erők próbálják misszióját ellehetetleníteni. A kétlemezes DVD kiadvány legnagyobb kincse Fabiny Tamás evangélikus püspök „Az élet tisztelete” című különleges dokumentumfilmje Albert Schweitzerről. Ebben az alkotásban olyan archív felvételek, megemlékezések és idézetek vannak, amelyek igazi tisztelgést nyújtanak Albert Schweitzer, a „XX. század lelkiismerete” előtt.
dr. Torgyán Atilla
Idézetek Albert Schweitzertől:
