Prohászka Ottokár és a modern katolicizmus kérdései
1858. október 10.-én Nyitrán született. A róla fennmaradt legfontosabb életrajzok beszédes mód nem élete fő eseményeivel kapcsolatosak, hanem sokkal inkább eszmék harcáról, elvi, politikai és morális kérdésekről, az élet és a kereszténység fő kérdéseiről szólnak. Élete elemzésénél nem a személyes történéseken van a hangsúly, hanem a korunkat érintő legfontosabb problémákról. Mi is erre helyezzük a hangsúlyt tehát ebben a cikkben. De le kell rögzítenünk: 25 kötetnyi zseniális életmű, egy sokoldalú tudós pap rendkívül aktív és harcias élete 3 oldalban nem törekedhet teljes képre. Ráadásul Prohászka élete felveti a modernség és konzervatív szemlélet fő kérdéseit és a katolicizmus megújulásának (és fennmaradásának!) számtalan fontos problémáját. Prohászka modern és újfajta szókimondó eszméi, amelyeket ő szónoklataival és írásaival oly vehemensen képviselt olyannyira „fölszították a tüzet”, hogy sokan őt (tévesen!) antiszemitának, hungaristának és radikálisnak bélyegezték. „Prohászka-probléma” néven intellektüellek sokat vitáznak még ma is róla, míg a nép, a sok egyszerű ember szentként tiszteli. Mind a mai napig fájó sebe a nép emberének az, hogy Prohászka Budapesten fölállított szobrát, Károly Mihály utasítására Faludy György író és társai 1947-ben ledöntötték. ( A szobor eredeti formájában sohasem került visszaállításra, a székesfehérvári Jó Pásztor Plébánián újra fölállított szobor sok fontos dologban különbözik az eredetitől.)
Apja nyugállományú osztrák katonatiszt volt, anyja magyar, és a három testvér közül ő volt a legidősebb. Gyermekkorának fő helyszínei Nyitra, Pozsony és Rózsahegy. Jezsuita vonalon indult. Az 5. osztályt már a kalocsai jezsuita internátusban folytatta, 15 évesen pedig felvették őt az esztergomi papi kisszemináriumba. Érettségijét kitüntetéssel tette le, majd rendkívüli fordulat állt be életében, ugyanis az egyszerű, morva családból származó ifjút, akinek nagyszülei még parasztok voltak, váratlanul felvették Rómába, a híres Német-Magyar Kollégiumba. Ez kora szellemi képzésének egyik legkomolyabb fóruma volt, csak nagyon kevés szerencsés ifjú kerülhetett be ide. A kollégium szigorában eltöltött 7 felkészülési év egész életét meghatározta. A jezsuita növendékeket próbálták teljesen elzárni a külvilágtól, sőt egymástól is, és tudatosan belső életre, meditációra, imádságra és a szellem útjára terelték őket. Ráadásul a Kollégium hallgatói a híres római egyetemen, a Gregoriánán tanulhattak. Itt tanult Prohászka bölcsészetfilozófiát és teológiát, és itt nyerte el a filozófiai tudományok doktora címet. 1881 októberében szentelték pappá, majd egy év múlva Magyarországra visszatérve Esztergomba került, ahol az ország legkiválóbb papnevelő intézményében tanított, majd élete másik fő helyszínén, Székesfehérvárott 1905-ben nevezték ki püspöknek. Fontos kiemelnünk, hogy gyerekkori álma az volt, hogy jezsuita szerzetes legyen, azonban később úgy döntött, hogy pap marad és nem csatlakozik a jezsuitákhoz. Most nagyon tág vonalakban vesszük végig élete fő törekvéseit, hogy elvezessenek majd azokhoz a kérdésekhez, amelyek megválaszolására indít minket e hatalmas életmű.
1, Prohászka forradalmasította a papnevelést. Erre az esztergomi szeminárium a legjobb hely volt. Mindszentytől kezdve számtalan nagyság indult el a keresztény hit útján Prohászka útmutatásaival.
2, A 25 kötetnyi életmű, a számtalan újságban megjelenő írás, könyvei, naplójegyzetei, prédikációi, politikai beszédei stb. valóságos kincsestárát képezik a modern keresztény műveltségnek.
3, Mint teológus egyetemi tanár hasonlóképp maradandót alkotott.
4, Mint gyóntató és lelkipásztor állandóan rendelkezésére állt az embereknek. Szó szerint lelki atyja volt az ő egyházának.
5, Lelkipásztori programja rendkívül sok dolgot vet fel. Tulajdonképpen egész életműve egyetlen nagy kérdéskör körül forog: hogyan lehet a Krisztus követést minél szélesebb embercsoport számára elősegíteni? Felismerte (és beismerte!) azt a kiábrándultságot és hitéleti válságot, amely a „vallás- és egyháztalanság”, a hívek nélküli egyház, a „vasárnapi kereszténység” felé billentette az ember-mérleget. Kereste „mi az, ami elfogadhatatlan a korszellem számára” korának kereszténységéből. Kereste az útjait a kereszténység megújulásának! Ma, 100 évvel Prohászka fő műveinek a megjelenése után jól látható, hogy egyfajta látnok is volt. Mindazok a reformok, amelyeket ő fő műveiben leírt és éles szavakkal követelt, később, az 1962-ben induló, az egész katolikus egyházat megreformáló II. Vatikáni zsinat reformjaiban jelentek meg. Néhány fontos mondat Prohászka prófétikus üzeneteiből: „Közelebb hozni az Egyházat a világhoz… Nem az elvonulás, nem az elzárkózás, nem a zsémbes gubbaszkodás képezi az egyház helyes programját… le kell gyűrni a világ-iszonyt!...hogy ne fázzanak a modern élettől, s az új viszonyok között is feltalálják magukat!...Kifejleszteni képességeinket, felhasználni a technikát, humanizálni a világot, és megszabadulni a nyomortól és bajtól…” Prohászka éles szavakkal bírálta az egyháziak maradiságát és tehetetlenségét „sürgette a népnyelvet a liturgiában és a világiak jogait az egyház életében. És mindezt tette 60 évvel a nagy zsinat előtt!
6, Ugyanilyen kiemelt terület szociális apostolsága is. Pap volt, meditatív író, belső-lelki ember! De látta, hogy tettekre, közszereplésre van szükség, és még a politika zavaros, tőle messze idegen világába is beállt azért, hogy hatékonyabban, szélesebb körben tudjon a magyar népnek segíteni! Ő szó szerint ön-magát áldozta fel, hogy e nehéz keresztet viselve belső védett világa helyett kilépjen és földeket szerezzen parasztoknak, jogokat munkásoknak, iskolát, kórházat segítsen elő, pénzt juttasson rászorulóknak! Van egy téves kép, mely a politika világába belépő Prohászkát fél vakon ide-oda botorkáló embernek igyekszik beállítani, akit megtévesztettek jóhiszeműségénél és tájékozatlanságánál fogva. De Prohászka nem ilyen volt. Naplójegyzeteiből (amiből bőségesen maradt az utókorra) tudható, hogy ő csak segíteni akart, de tudatos volt és tisztán látta a panamázók hamis világát. Hogy segítsen, azért vállalta a tőle idegen püspöki címet, főrendiházi tagságot. Horthy még miniszterelnöknek is akarta: no az már neki is sok volt. Annak azért „nem”-et mondott. De megalapította például a Kereszténydemokrata Néppártot, részt vett a hazai ipar védelmére létrejött Tulipán-mozgalomban, támogatta az országos Keresztény-Szocialista Pártot, részt vett a Katolikus Sajtó Egyesület megalapításában, segítette a szociális Missziós Társulat kiépítését. Nevéhez kötődik az Esztergom című lap elindítása, de ő hozta létre az Élet Rt. és a Magyar Jövő kiadókat is, sőt Ferenc József belső tanácsosa is volt egy darabig. A püspöki birtokokból 1500 holdat parcelláztatott fel és adott át háborúból hazatérő katonáknak és visszavándorlóknak. Valamint meghirdette a nemzeti kötelességteljesítés programját. 60. születésnapján pedig az volt az ajándéka az emberiségnek, hogy egy hadiárvaházat is létrehozott. Komoly tettek ezek, amelyek befolyásolták azt, hogy sok tízezer ember jobban éljen és kenyeret tudjon adni a családjának. „Én nem jelszavakat kiáltottam bele a világba, hanem azt az igét, amit mindenkinek meg kell hallani, a magyar népnek föld kell!”
7, Külön kell még kiemelnünk a Nagy Ottokár püspököt, Székesfehérvár legendás alakját, aki püspökként is szolgáló lelkipásztor volt. Prohászka a maga sajátos módján harcolt egyházmegyéjéért és a hívekért cikkekkel, írásokkal, beszédekkel az igazság kimondásával. Valódi actio catholica volt, amit ő életpályájával bemutatott. Harcos püspök volt, aki a „lélek kardja Isten igéje” mondás nagy megtestesítője számunkra. Viszont Prohászka szerény hozzáállását kiválóan tükrözi egy naplójegyzet. 14 évvel azután, hogy püspöknek megválasztották, e szavakat jegyezte naplójába: „No, én teljes valósággal látom, hogy püspöknek való nem vagyok!”
8, Következő pontban a nagy szónok, Ottokár püspökről kell megemlékeznünk. Híres szónoklatai és beszédei közül kiemelendők a szószéken mondott szentbeszédei. Sík Sándor tollából ismerjük e mondatokat: „Egy-egy pillanatra feltárult a feszülten figyelő szem előtt egy nagy zseni izzó műhelye; szédületes eszme-perspektívák villantak meg felettünk, meg-megsuhantak egy bámulatos teremtő energia óriás lendületei…” Fontos és beszédes tény az is, hogy a szószéken beszéd közben érte őt az agyvérzés, melynek következtében másnap el is hunyt.
9, Most érkeztünk el a Prohászka életmű legfontosabb pontjához, a katolikus megújulás kérdéseihez. Szokták Prohászkát a modern magyar katolicizmus eszmei megteremtőjének is nevezni, sőt a keresztény nemzeti gondolat kialakításához is kapcsolják a működését. De mit is jelent mindez? Prohászka írásaiból és beszédeiből jól látható, hogy ő látta azt a mély krízist, amelyen az egész vallási életben végbement. Ez a krízis az egyes embereket érintette, akik Krisztus golgotai tette után 2000 évvel mélypontra jutottak, mert sem megértésben, sem pedig gyakorlati megvalósításban nem nőttek fel ehhez a tetthez. Ez a válság a kereszténységet, azon belül a katolikus vonalat is érintette. Ahogyan az ezoterikus kereszténységen belül Rudolf Steiner és az ezoterikus keresztény mesterek feltették a kereszténység megújításának nagy kérdéseit és feleletként létrehozták az antropozófiát és a modern korszellemnek megfelelő szellemtudományt, ugyanúgy tették fel a kérdést exoterikus oldalon is Prohászka, majd a II. Vatikáni Zsinat nagy alakjai, XXIII. János és VI. Pál pápák, Roger testvér, Teréz Anya, Pio Atya és nagy kortársaik. Külön is fontos a számunkra a nagy zsinat, a II. Vatikánum, amely egyben a Katolikus Egyház történelmének legnagyobb erődemonstrációja is volt. Ami pedig a világ valamennyi országából összesereglett püspök, bíboros, szerzetesi elöljáró és apát által lerögzítésre került, számtalan dologban hasonlít Prohászka, a magyar apostol által szorgalmazottakhoz. Itt történt meg a szegények sorsa melletti határozott kiállás, de itt került kihangsúlyozásra XXIII. János pápa híres nyitóbeszédében az ítéletek és kiközösítések vége, és hogy inkább az irgalom gyógyírjához kell fordulni, mint a szigorhoz. Itt fogalmazták meg ugyanekkor az új, minden embercsoporttal párbeszédet folytató és azok bajaira nyitott dinamikus egyház gondolatát. Prohászka is hangsúlyozta „Modern katolicizmus” c. művében, hogy Krisztus követéséhez nem kell kibujdosni a világból, sőt éppen a világban fellelhető értékeket: kultúrát, munkát, tudományt kell megszentelni. (az ezoterikus kereszténység ugyanerre a következtetésre jutott, amikor megfogalmazta az anyagi világ szellemmel áthatásának feladatát.)
Fontos tudatosítanunk, a modern egyház legmodernebb gondolata éppen az, hogy a klérusnak nem szabad izolálódnia és az embertől elkülönülnie, sőt a feladat éppen az emberek közé menni és osztozni a szegények sorsában. Ennek a gondolatnak már voltak a XX. században, a zsinat előtt is nagy megvalósítói, például Foucould atya, aki tudatosan a sivatagba, a legszegényebbek közé ment, Raoul Follereau, aki a leprások sorsában osztozott, Pierre abbé a kitaszítottak közé költözött, Don Milani, a barbianai esperes, aki a hegyvidéki gyermekek életét segítette vagy Roger testvér, aki tudatosan szélesre tárta a kapukat minden ember előtt. Sokan ismerték fel, hogy bár az Egyház mindenkié, de elsősorban éppen a szegényeké, és hogy a szép szavaknál nagyobb gyógyító erő a magára hagyatottnak érző ember számára a jó példa: osztozás a másik sorsában.
Látnunk kell, hogy ami a modern kori kereszténység exoterikus oldaláról a világunkba érkezett és kétségtelenül legfontosabb felismerés: az a szociális problémákra való nyitódás. Ez a szociális érzékenység és tevékeny, tettekben megnyilvánuló hozzáállás fontosabb, mint a szintén szorgalmazott egyéb reformok. Az egyéb reformok közül ki kell emeljük a már Prohászka által is szorgalmazott újítást, amely megengedte az adott nép saját nyelvének használatát a szentmisében (megszűnt a miséken a latin nyelv kötelező használata) Az új reformok tették lehetővé azt is, hogy a pap hétköznapi öltözékben is megjelenhessen és így is közelebb kerülhessen az utca emberéhez. Fontos és irányadó felismerés továbbá az ún. „Dei verbum” kimondása, azaz hogy Isten igéje életünk középpontjában kell legyen! Ezt követve a katolikus világban számtalan imacsoport és imaközösség jött létre és szerveződik mind a mai napig. Itt kell megemlítsük azt is, hogy a katolikus egyház és annak legkiválóbb vezetői merték végre vállalni és kimutatni saját gyengeségüket. Innentől beszélhetünk „az önmagát kereső egyházról”. És lássuk meg: a gyengeség beismerése, a régebben elkövetett hibák felvállalása tette lehetővé a katolikus egyház számára saját életének legnagyobb belső megújulását is. Ez odáig vezetett, hogy 1965 decemberében, a közel 4 éves vatikáni zsinat legvégén, több mint 900 évvel a keleti egyházszakadás kimondása után a római és a bizánci (konstantinápolyi) egyház vezetői kölcsönösen visszavonták a kiközösítést és a két egyházfő, a római és a konstantinápolyi egyház feje, hatalmas tömeg előtt megölelték egymást. Az ökumenikus párbeszéd, majd az ökumenizmus fogalmának egyre szélesebbre tágítása kétségtelenül nagy lökést kapott itt. Prohászka ökomenikus gondolatait a hajdani katolikus egyház sajnálatosan még indexre (tilalmi listára) helyeztette és ez egy nagyon fontos pontja az egyháztanító életének. Prohászkát 1911. júniusában váratlanul érte a Rómából érkező döntés. Három fontos művét: „Az intellektualizmus túlhajtásai”, „A modern katolicizmus” és a „Több békességet”c. írásai az ún. tiltott könyvek listájára kerültek. Az indexre tétellel pedig Prohászka és ezzel az egész katolikus megújulás és modernség ügyének lendülete vesztett nagyot. Ő maga el nem bizonytalanodott, de az ügy, amit képviselt komoly támadást kapott. A háttérben egy konzervatív egyházi vonal csapott össze a modern, a megújulást szorgalmazó eszmékkel. 1907-ben, pontosan abban az évben, amikor Prohászka nagy műve, „A modern katolicizmus” megjelent, elég szerencsétlen mód pontosan vele egyszerre látott napvilágot X. Piusz pápa „Lamentabili” kezdetű, a modernizmust elítélő dekrétuma. A konzervatív és reformokat sürgető két teljesen különféle megközelítés találkozott e két írásban. Két dolgot emelünk itt ki, amely több szempontból is kivívta a modern kori inkvizíció haragját: az egyik, hogy Prohászka nyíltan kiállt az ortodox kereszténység és a reformáció pozitív értékelése mellett: „A keleti egyház és a reformáció is a kereszténység alapján áll; ez adja jellegüket és ez az alapja a Krisztushoz való tartozásnak és éppen ezért az egyházhoz való tartozásnak is. Részt vesznek Krisztus áldásaiban, van evangéliumuk, vannak szentségeik, az orosz egyháztól pedig a szentség karizmáját nem tagadhatjuk meg” – így írt Prohászka. A másik legfőbb csapásirány ellene az általa szorgalmazott egyházi vagyon korlátozása volt. Így gondolkozott: „Ki alapítana ma egy püspökséget 90.000 hold birtokkal, vagy káptalanokat, apátságokat 20-40 ezer holdnyi uradalmakkal? Senki, mégpedig azért, mert ez nem illik bele a modern világ erő- és funkció megosztásába…” Prohászka ismerte a föld értékét és fontosságát a vidék embere számára, ezért szorgalmazta, hogy osszák fel a kihasználatlan egyházi vagyont és kerüljön az kisgazdák, kis gazdálkodók kezébe. Ezért is vállalta el egy időre a Keresztény Kisgazda, Földmíves-és Polgári Párt elnöki tisztét. Ő maga a magyar nemzetgyűlésről keserű szavakkal nyilatkozott: „az a gyűlés a kis koponyák és nagy akarnokok gyülekezete. Tele vannak ambícióval, elbizakodottsággal és panamákkal, s végre is ez a gyülekezet kompromittálja az embert tehetetlenségével.” Később így írt: „Sokkal többre becsülöm a krumplikapálást, mint ezt a szófosó, ideges s ösztönös kapkodást, amit politikának hívnak.”Az 1920-as években Ottokár püspök egyre kevesebb közéleti szereplést vállalt. Egyesek beszélnek egy a politikában csalódott és az indexre tétel miatt az egyházból kiábrándult Prohászkáról, azonban én nem ezt a Prohászkát ismerem. Olyan ember volt ő, aki a józanságát mindvégig megtartotta. Számára a küldetése volt a fontos. Isten vértanú népének látta a magyarságot és a maga képességeivel ezt a népet kívánta szolgálni. Lelkiismerete tiszta volt, ezért se csalódottságról, se kiábrándultságról nála nem beszélhetünk. Mint Krisztus embere azt kereste miként lehet minél több embert Krisztushoz elvezetni és „a szeretet uralma alá hajtani”. „Meg kell tehát érteni a szellemet, irányát, pszichológiáját, orientációját, hogy ezután azt, ami téves vagy egyoldalú vagy rosszul orientált, kijavíthassuk s kipótolhassuk… így akartam én is megismerni, fölérteni és megérteni azt, ami elfogadhatatlan a korszellemnek a mai kereszténységből… Mindenféle alakban foglalkoztatott a probléma, hogy mi az oka a mai kor vallástalanságának, s főleg az egyháztalanságának…” Prohászka utolsó előadását 1927. februárjában tartotta „A Pilis hegyén” címmel. A földi halál 1927. április 2. napján érte. Sírján, mely ma Székesfehérvárott a Prohászka Ottokár emléktemplomban található, e felirat olvasható: „a napba öltözött ember”.
dr. Torgyán Atilla