Termékek Menü
0

Eisenstein zenés színháza – Gondolatok a Rettegett Ivánról

Pallós Tamás, Mértékadó

Charlie Chaplin a valaha készült legnagyobb történelmi alkotásnak tartotta, a szovjet-oroszok pedig rendezőjétől eredeztették nemzetközi színvonalú, versenyképes filmgyártásukat. Szergej M. Eisenstein Rettegett Ivánja sok szempontból emblematikus mű.... 

Akkor is, ha hatása vitatható; ma már inkább csak egy régi, mosolyogtató kosztümös dráma. Különös, hogy mennyire illékony, milyen könnyen avuló az örökkévalóságnak szánt mozgóképes műfaj, s benne még a korszakos remekművek is. A második világháború alatt forgatott Rettegett Iván valójában egy „hangot kapott” – Szergej Prokofjev mindent átjáró zenéjével alaposan megterhelt, „túlhangszerelt” – némafilm, amelynek szereplői mintha nem akartak volna tudomást venni arról, hogy szabadon beszélhetnek a vásznon. Mesékbe illő díszletek között látványos, mozgalmas tömegjelenetek, harcok, táncok és felvonulások keverednek a nagy elánnal, élénk mimikával előadott fellengzős monológokkal és sanda pillantású ármánykodók színpadias ágálásaival.

Jefroszinya Sztarickaja (Szerafima Birman), a méregkeverő cári nagynéni első feltűnésétől nem hagy kétséget afelől, hogy övé a fő intrikus szerepe. Foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Sajnos a szó szoros értelmében. Az állandóan settenkedő, rémesen grimaszoló és a trónra szánt együgyű fiát nyugtató, többstrófás (altató)dalt sivító-károgó  bojárasszony olyan, mintha keletről akarná megelőzni az Óz, a csodák csodája nyugati boszorkányát. Semmi természetes nincs benne, ahogy a Nyikolaj Cserkaszov alakította IV. Iván is inkább csak a mélázásban, a szónoklásban és a jelmezes pózolásban jeleskedik.

A háromrészesre tervezett filmből – amely vállalása szerint „az emberről, a moszkvai hercegről, a cárról, a hadvezérről és az Oroszországot egyesítő államférfiról szól” – a harmadik már nem készült el. Sztálin vélhetően magára ismert a sajátos küldetéstudattal rendelkező, öntörvényű Iván figurájában, így nemcsak hogy megvétózta a „veszélyes párhuzamokat” sejtető trilógia kikerekítését, még az elkészült második rész bemutatóját is megakadályozta. Pedig a XVI. századi uralkodó menetrend szerint bekövetkező vallomásai, az udvarban láthatóan senkit nem érdeklő őszinteségi rohamai bővelkednek hangzatos, kikacsintó propagandaszövegekben: „Két Róma ledőlt, de a harmadik, Moszkva szilárdan áll, és negyedik Róma nem lészen!”, „Magam uralkodom, bojárok nélkül!”, „Az én fundamentumom a nép!”, „Kár a papot a kutya elé helyezni”, „Rettegett leszek!” – és hasonlók; a második részt záró mondat pedig a szovjet, akarom mondani az orosz birodalom ellen támadóknak szóló „örök üzenet”: „Oroszhon nem lesz az ebek konca!”

Minden kritika ellenére vitathatatlan, hogy Eisenstein fekete-fehér filmmonstruma bővelkedik előremutató, egyéni megoldásokban. Mai szemmel nézve is meglepő Kazany ostromának leleményes kivitelezése, a felgyorsított harci, illetve táncjelenetek lendülete, a koronázás és az esküvői lakoma színpadias, keleti pompája. Hosszan sorolhatnánk a felejthetetlen, mélyen bevésődő képsorokat, beállításokat is. Például amikor a bűnbánók „körmenete” Alekszandrovba ér, hogy a nép kikönyörögje a felesége halála után önkéntes száműzetésbe menekült, bizalmában megrendült cár visszatérését Moszkvába. A téli tájban folyóként kanyargó, ikonokat „magával sodró” zarándoksereget, illetve a botra támaszkodó, nehéz prémes palástban kivonuló – szürreálisan egyszerű pusztai „objektumának” ormáról letekintő – uralkodót egyszerre láttató képsor legalább annyira beszédes és újszerű, mint amilyen annak idején Fritz Lang Metropolisának rideg expresszionizmusa lehetett.

A Rettegett Iván legfőbb jellegzetessége azonban a főszereplő „jellemzésére” kitalált árnyjáték. A gyertyák által megvilágított termekben a cár tekintélyét kifejezve sokszor látjuk alakját-profilját nagyra növő árnyékként a falra vetülve. (Eisenstein „módszerét” később mások mellett Franco Zeffirelli is alkalmazta színpadon, például Verdi Don Carlosának milánói előadásában, Fülöp király és a főinkvizítor kettősénél.)

A filmeposz egymástól jól elkülöníthető jelenetek füzére. Andrej Tarkovszkij – aki Andrej Rubljovját Eisenstein szellemében rendezte meg –, A megörökített idő című könyvében elemzi röviden a Rettegettet: „Nemcsak a film egészét tekinthetjük egyetlen hieroglifának, a mű egyébként is csupa kisebb, nagyobb és még nagyobb hieroglifából áll, nincs benne egyetlen olyan részlet sem, melynek ne volna az alkotói koncepciót tükröző rejtett értelme. A Rettegett Iván jellemalkotásával, plasztikus képeivel, atmoszférájával olyannyira közel áll a zenés színházhoz, hogy mélyen elméleti nézőpontból szinte már nem is tekintem filmalkotásnak.”

Tarkovszkij Eisenstein törekvésének lényegére tapintott rá: a Rettegett Iván olyan, mintha a moszkvai Bolsoj patinás Borisz Godunov-előadását néznénk. Egy nagyszabású, gazdagon kivitelezett, látványos zenedrámát, amelyben egészen más játékszabályok működnek, mint egy tisztán realista/neorealista alkotásban. Tarkovszkij gondolataival élve: a jelenetek, képek, hangok olyan szigorú törvényszerűséggel, részletgazdagsággal lettek kidolgozva, ahogyan a zene építkezik.

Filmes mérföldkő, kétségtelen. Üzenete ugyan vesztett erejéből, állóképei, szürke-fekete árnyai, ha egyszer is láttuk, örökre velünk maradnak.

 

(Az alkotás az Etalon Kiadó Művész Filmklub sorozatában jelent meg.)

 

Pallós Tamás

Tartalomhoz tartozó címkék: hír
blog comments powered by Disqus